SZF blogja

 Csak egy műsorajánló, mielőtt hírt adnék magunkról...

Ma az M1-en újra adják azt a dél-koreai sorozatot, ami segített átlendülni nekünk az elmúlt néhány hónapon. A címe A palota ékköve. Eleinte cinikusan röhögtünk a mindig mosolygó, kosztümös keleti embereken, akiket se arcról, se névről nem tudtunk azonosítani, aztán függők lettünk. Naprendező sorozatunk lett. Nem hittük volna, hogy lesz film, amit a 24-nél is jobban szeretünk majd. 

Javaslom, hogy gyűrjétek le az ellenkezést, és engedjetek meg magatoknak néhány részt, garantáltan lelassít és békét hoz.

Rólunk: SZE-nek elsőre sikerült az írásbeli a nyelvvizsgán, a szóbelin csak a hallott szövegértésen bukott el 2%-nyit. A következő forduló eredményei a hét végére lesznek meg. Drukkoljatok! Dolgozott egy kutatásban külsősként, és egy félig-meddig nonprofit projektet is vezet. Szakmailag jó úton van, de azért folyamatosan pályázik bármilyen rendes munkára is.

Én lubickolok a munkámban, jókora prémiumot kaptam, és az egészségem is jól szolgál.

Boldogságunknak jelenleg egyetlen akadálya van: a virágjaink megmuslicásodtak, kell valami drasztikus és hatásos megoldás.

Még mindig sokat gondolok rátok!

Legyen legalább olyan szép évetek, mint nekem volt 2009!

Szf

Nagyjából egy éve kezdtem el írni a Szegénység blogot. Most visszaolvasva olyan ostobán bugyutának, bárgyúnak és kicsinyesnek tűnnek a bejegyzések.

De vissza tudok még emlékezni, és tudom, hogy akkoriban az volt az egyetlen esélyem, hogy ép ésszel kibírjam a helyzetet, ha a hétköznapok csip-csup ügyeit élem meg, nem a nagy keserűségeket és a miérteket.

Szerencsém volt, a válság kezdetén kaptam munkát. SZE viszont a válság közepén felmondott, hogy Pestre költözzön hozzám. Azóta szebb lakásban élünk, legalább annyi barátot találtunk, amennyit elhagytunk. Megengedhetünk magunknak ezt-azt, egy öltönyt, egy koncertet, fogorvost, nyelvtanárt. Gyűlik a pénz az önkéntes nyugdíjpénztári és az egészségpénztári számlán.

Mégis rajtunk a para. Továbbra is tartom magam a bűvös számokhoz (húst, felvágottat, szalámit 1000 Ft/kg, zöldséget-gyömölcsöt 300 Ft/kg, kenyeret 250 Ft/kg, tejet 150 Ft/liter felett nem szeretek venni.), minimálkajáláson vagyunk, bár néha belefér egy-egy giga adag pizza, sütemény, és olyankor nagy vendégvárás is.

Amit akkor megtanultam, azt megjegyeztem egy életre. Például azt, hogy ne halmozzak fel felesleges dolgokat. Cipőt, ruhát, bizsut, háztartási eszközt, ezerféle tisztítószert és illatszert. Egyszerűen nincs szükség ezekre a dolgokra.

Igénytelen vagyok? Meglehet.

Az egyetlen dolog, amire vágyom, hogy ne legyek kiszolgáltatott, ne legyek holmik rabszolgálja, és egyáltalán, hadd éljek úgy, hogy minél kevesebb dologra legyen szükségem.

Hát, igen. Eljutottunk oda, hogy nem jelent gondot kifizetni egy silver jegyet egy Madonna koncertre. Volt némi bűntudatom, de SZE szerint megérdemeltem, hogy elmehessek a barátnőmmel.

Rég nem voltam táncolós buliban, és még soha sem voltam ehhez hasonló méretű koncerten. Nem volt katarzis, de tény, hogy felejthetetlen élmény volt.

Már a koncertre menet is vegyes érzéseim voltak a közönséggel kapcsolatban. Most a kritikákat és az élménybeszámolókat olvasva látom, hogy Madonna nem nekünk való.

Sok érett 40-es, 50-es volt a közönség sorai között, akik nem a sticky and sweet Madonnáját akarták. A rádióból, klippekből ismert számok remixei nem az ő ízlésüknek szólt. Nincs ezzel semmi baj, de a fanyalgást, meg a tudálékoskodó kritikákat nem értem. Ki az, aki kifizet egy koncertre súlyos ezreket, anélkül, hogy utána nézne, mit kap a pénzéért cserébe? Ki az újságíró, aki a nagy slágereket és a "dancesítést" kifogásolja? Egy éve megy ez a show, a szetlista meg a videók bárki számára elérhetőek az interneten. Ha nem tetszik a program, tessék otthon hallgatni a stúdiófelvételeket. A híreknek meg nem arról kellene szólnia, hogy az újságíró személyes kedvencét miért nem énekelte el Madonna, hanem arról, hogy milyen volt a budapesti előadás. Ez éppen olyan komolytalan, mintha egy Hamlet előadásból hiányolná a kedves zsurnaliszta az erkély-jelenetet, mert azt annyira lávolná a közönség.

Késett a koncert? Igen. Nyilván volt valami oka.

Dilettáns volt a szervezés? A tájékoztatás nem volt a toppon. Igaz.

Madonna playbackelt? Lehet. De legalább tökéletes volt az illúzió. Elhittem, hogy akár még 51 évesen is lehet bennem annyi energia, fegyelem, profizmus és szépség, mint ebben a nem mindennapi nőben.

Esett az eső? Igen, és imádtam. Felszabadító ereje volt.

Drága volt a taxi? Kicsit kellett volna előregondolkodni és türelmesnek lenni. Nekünk sikerült.

Amit kaptam, az egy multikulti vizuális élmény, meg egy nagy adag energia így a nyár végére. Katarzist nem. Azt majd igazi koncerten keresek. 

Meg volt néhány élményem a nézők között, ami elkeserített, barátnőm szerint nagy volt a merítés, ilyenek is vannak: a cigányozás a romazenekar alatt, a pofátlan tülekedés, agresszió, Madonna-kurvázás (Mocskos kabbalás kurva! Kibaszott ribanc, takarodj innen a picsába.). Nekem meg égett a bőr a pofámon.

SZE írta:

Magyarországi Szülők Országos Egyesületének nyilatkozata, mely megkérdőjelezi azt a gyakorlatot, mi szerint a diploma kiadásához érvényes nyelvvizsga (nyelvvizsgák) bemutatására is szükség van, komoly vitát váltott ki a magyar értelmiség körében. Bár a vita feltételezi két ellentétes vélemény egyidejű jelenlétét, erre csak a témában megjelent kommentárokban látunk példákat. Az általam olvasott cikkek mindegyike kritizálja vagy cinikus hangnemben tudósít a nyilatkozatról.

Tény, hogy ma az egyik legfontosabb képesség, melyet Magyarországon fejlesztenünk kell, az az idegennyelv-ismeret. Erre a legalkalmasabb egy megfelelő nyelvoktatási rendszer kialakítása lenne, mely  a szükséges motivációk beépítésével hatékonyan el tudná látni a feladatát. Ma az általános- és középiskolák is érdekeltek abban, hogy mind jobb szolgáltatást nyújtsanak az oda jelentkező diákoknak, így természetes, hogy a nyelvi képzés is egyre nagyobb figyelmet kap. Ennek egyszerű PIACI okai vannak. Kevés a gyermek, megnőtt a verseny. Az oktatási rendszeren kívüli nyelvtanulás lehetőségei is egyre bővülnek. Megszámlálhatatlan nyelviskola hirdeti magát, s az egyéni nyelvórákat kínálók között is bőven lehet válogatni.

Lehetőség tehát van! Miről szól a vita? Aki nem tud megszerezni egy nyelvvizsgát az tényleg lusta?

Nézzük akkor a kezdetektől. Általános iskolák nyelv- és informatika tagozatos osztályaiban nagy a túljelentkezés. Valamilyen szűrést be kell vezetni. Vajon mi lehet az? Csináljunk IQ tesztet az ovisokkal? Nem hinném, hogy ezt a megoldást választanák az iskolák. Valószínűbb a szülők hátterének figyelembevétele. Még mielőtt valaki rám húzná, hogy rosszindulatból írok ilyeneket, kövesse végig a következő gondolatmenetet: ha kevés a gyerek, az a suli fog fennmaradni, akinek jók az eredményei – az eredményekhez könnyen motiválható, eminens diákok sokaságára van szükség – azt pedig az olvasóra bízom, hogy eldöntse, mely társadalmi csoport tud gyermekei számára a tanuláshoz szükséges nyugodt körülményeket biztosítani. EGYSZERŰ PIACI LOGIKA.

Középiskolába ma már központi felvételin keresztül kerülhet be a nebuló. Ezeken a felvételiken mindenki egyenlő esélyekkel indul. Vagy mégsem? Persze hogy nem. A magyar oktatási rendszer híres arról, hogy újra termeli a társadalmi különbségeket. A gyengébb képességeket mutató – és itt szándékosan nem használtam a gyengébb képességű kifejezést – alapvetően hátrányosabb helyről érkező diákok a középiskolába is nehezebben kerülnek be. Minden évben megjelenek országos és megyei listák, melyek a középiskolát követő felvételik alapján kielemzik, melyek azok a helyek ahol a legbiztosabb a gyermekeink továbbtanulási esélyei. Vajon ezeknél a listáknál figyelembe vesznek olyan tényezőket, mint a családi háttér, a hátrányos helyzet stb. Miért tennék?  A szülők viszont csak azt látják, hogy ott jobb helyen lenne a gyermekük. Vajon ide milyen aránnyal kerülnek be hátrányos helyzetű diákok?

Persze vannak alapítványok, és tehetséggondozó programok. Az igazi kérdés, hogy az Arany János Programhoz hasonló projektek tényleg elérik e a céljukat... Néha kételkedem.

Aztán jön az egyetemi felvételi. Ma már maximálták a nyelvvizsgák által szerezhető plusz pontok számát. Ez dicséretes. Ha valaki nyelvi zseni, beszél 4-5 nyelvet akkor se kaphasson nagyságrendekkel nagyobb pontszámot annál, aki ugyan kitűnő eredménnyel végzett, a felvételin is 90%-ot teljesített és van pár plusz pontja tanulmányi versenyeken elért eredményeinek köszönhetően, de még nem tett le egy nyelvvizsgát se. De azért mégis csak többletpontról van szó. És ha meg tudom szerezni, miért ne – ha nem elég az iskolai oktatás ott a magántanár / nyelvtanoda. Sokba kerül, de legalább biztos bekerülök. De vajon mindenki képes erre az áldozatra?

El is értünk a felsőoktatáshoz. Koliba kerültem, vagy albérletbe kell mennem? Megveszem a jegyzeteket, vagy csak fénymásolatokból tanulok. Hetente, vagy negyedévente tudok hazajárni. Kell diákmunkát vállalnom? Ezek komoly pénzügyi kérdések, melyek sok esetben kihatással vannak a hallgató tényleges teljesítményére. A pénznek igen is komoly szerepe van abban, hogy eredményes lesz valaki vagy sem. És ehhez hozzá tartozik az is, hogy jó pénzért képes-e nyelvvizsgát produkálni még az abszolutórium előtt, vagy munka mellett – mely csak nagy szerencse esetén olyan szintű, melyre az egyetemen készült – lógó nyelvvel, dög fáradtan próbálja megszerezni. Mert valamiből diploma nélkül is élni kell. (Miközben küzd azzal, hogy vagy alul képzett, hisz nincs diplomája, vagy túlképzett mert van egy-két egyetemi abszolutóriuma.)

Csak pár gondolatot a lusta egyetemistáról. A tömegképzés '90-es években való megvalósulását követően a felsőoktatási intézmények kapui mindenki előtt megnyíltak. Jelentkezett boldog-boldogtalan, és az egyetemek fel is vettek mindenkit. Azok az egyetemek, melyek a nemrég közzétett felvételi ponthatárokat a média előtt elemezve azon örömködtek, hogy a magasabb ponthatárok alapján kimondható, hogy jobb minőségű diákok érkeztek az egyetemekre, (már ha ez hihető.) saját maguk vették fel az ezek szerint rosszabb minőségűnek tartott diákjaikat a megnövekedett létszámnak köszönhető nagyobb támogatás érdekében. Tehát az elmúlt évekig bekerülhettek a rosszabb képességű, nehezebb háttérrel rendelkező, kisebb pénzű diákok is, kik jelentős hiányossággal rendelkeztek a nyelvtudás terén is. Majd megnyíltak az egyetem nyelvi tanszékén működő ingyenes nyelvórák, melyekre a picit később reagáló diák nem fért be a hatalmas jelentkezőszám miatt.  Mi maradt? Szerezz nyelvtudást az erre kiépülő piac segítségével.

Azt hiszem ezeket a tényezőket is számításba kéne vennie egy a témában íródó cikknek, és nem csak cinikusan élcelődni a lusta diákon. Fel kell tenni a kérdést. Nem hibás e helyzetben a mindenkori kormányzat (értsed az összeset a rendszerváltástól napjainkig), aki megnyitotta az egyetemeket a tömegek számára, de azt elfelejtette mondani, hogy ennyi tanárnak, jogásznak stb. biztos nem lesz szakmájának megfelelő munka, és az összes többi követelmény teljesítését saját zsebből kell finanszíroznod.

Vajon elvárhatjuk-e egy kádári időkben felnőtt, ott szocializálódott társadalomtól, hogy a '90-es években megjelenő változásokra éretten reagáljon, és felmérhesse azon cselekedeteinek következményeit, melyet az általa megválasztott okos képviselők se láttak előre?  Szerintem nem.

Van egy probléma, melyre a Magyarországi Szülők Országos Egyesülete megpróbál megoldást találni - jól vagy rosszul, azt az olvasóra bízom. Ha a fentieket figyelembe vesszük, akkor a kormányzatnak talán kötelessége lenne foglalkoznia ezzel, és nem ártana elgondolkodnia a csípőből tüzelő, felfuvalkodott magyar értelmiségnek azon, vajon ők mit tettek azért, hogy a kétség kívül tragikus helyzet ne alakuljon ki.

Végül egy megjegyzés. Hogy valaki nem tudta átvenni a diplomáját az nem azt jelenti, hogy rossz diák. Vannak eltérő sorsok, csak a magyar közélet nem képes arra, hogy a fekete-fehér, bal-jobb kategóriáktól elvonatkoztatva szélesebb skálán gondolkodjon.   

Egészen elképesztő hangulat-ingadozásaim vannak.

Tegnap szinte depressziós voltam, nem találtam a helyemet, úgy éreztem pánik következik és menekülni akarok az életemből. Ma újra aktív és nyugodt vagyok.

Talán csak a krónikus alváshiány az oka. Az elmúlt két hétben gyakorlatilag napi 3-4 órákat aludtam, éjjel-nappal dolgoztam egy fontos projekten. A fáradtságtól érzelmileg és fizikailag is labilis lettem. De jó volt, mert dübörgött bennem az adrenalin.

Nem akarok befordulni és menekülni. Mindennél jobban gyűlölöm, ha ilyen vagyok.

------------

Amúgy a helyzetünk változatlan.

Találtam valamit, amit szeretnék megosztani minden ismerősömmel (nincsenek sokan), akik néha még idetévednek. Akiknek szól, tudják, miért...

Megírtuk az adóbevallásunkat, pénz áll a házhoz, nem kevés. És persze mi is adhatunk a egy-egy százalékot. Kiderült, még mindig nem ismerem eléggé SZE-t.

Az, hogy kinek ajánljuk fel a személyi jövedelemadónk 1%-át, valamelyest kifejezi az identitásunkat, az értékrendünket, a civilekhez való viszonyunkat.

A magam részéről elvből nem választok kutyamenhelyet és daganatos gyermekeket segítő alapítványt. Azért döntöttem így, mert a statisztikákból látszik, hogy minden évben ők azok, akik az 1%-ok aránytalanul nagy hányadát fölözik le. Nem mondom, hogy nem érdemlik meg, de könnyes gyermekszemekkel és a kivert állatokkal könnyű kampányolni. Ha nem is sokkal, de az én részemmel legalább olyanokat akarok támogatni, akik az én világnézetem szerint valamit fontosat adnak, értéket teremtenek.

Ezért döntöttem úgy, hogy a volt középiskolám és a református egyház kapja az egszázalékocskáimat. Mert abban, hogy ki vagyok most, ez a két közösség játszott fontos szerepet.

SZE döntése viszont teljesen meglepett. Ő kifejezetten ateista, néha konkrétan antiklerikális. Mégis úgy döntött, hogy a katolikusoknak adományoz.

Az egyházaknak mellett a második 1%-ot tehetséggondozással foglalkozó szervezeteknek is adhatná. SZE mégis azt mondja, hogy tanárként tudja, mi folyik tehetséggondozás címszó alatt, arra ő bizony nem ad. (Mondjuk a Zuschlág-féle alapítványok is foglalkoztak ilyesmivel, ha jól emlékszem...) Ha tehetné, akkor a katolikusoknak is megmondaná, hogy csak épületrekonstrukcióra költhetik az ő pénzét. 

SZE a civil 1%-át a Máltai Szeretetszolgálatnak adja. Ezt sem értettem egészen. Azt mondja, azért, mert ők azok, akik a világban mindig ott vannak, ahol baj van. SZE adományozott egy ezrest anno a cunami áltozatainak is, azt mondja, hogy a nemzetek feletti szolidaritás is fontos neki. Ki tudja, mikor lesz szükségünk majd külföldiek segítségére...

Így vagyunk mi.

Egyet nem akarunk: hogy az államnál maradjon az 1%-unk. Kap az állam így is eleget, hogy közhelyes legyek.

Ti kinek adjátok?

 Hogy halljatok rólunk valamit...

1. SZE regisztrált, hivatalosan is álláskereső lett. Volt csoportos reintegrációs foglalkozáson, ahová a középfokú végzettségüeket küldik. Elmondták nekik, hogyan kell állást keresni. Naponta legalább öt helyre kell elmenni személyesen - állítólag. Kap némi segélyt is, amit nyelvtanulásba fog visszaforgatni. Tanul, pályázik, és tartja a frontot otthon, segít nekem, ahol tud.

2. SZF: elvállalok mindenféle mellékes munkákat, néhányat szerelemből, néhányat csak a pénz miatt. Volt pár hónap, hogy attól féltem, hogy a munkahelyem is a válság áldozata lesz, de szerencsére minden jól alakult. Lakásra gyűjtünk.

3. Egyre erősebben érzem, hogy milyen fontos a család. Annak, akinek két kereső szülő, két nagy család, nagyszülőkkel a hátországa, sokkal könnyebb lehet anyagilag. Én nem vagyok szerencsés ilyen téren, de a családomtól megtanultam, hogyan kell küzdeni, váltani - ha kell -, tanulni és keményen dolgozni. Kinek mi jutott.

4. Az általános válsággal kapcsolatos depressziómat lassan legyőzi az életösztön. Egyre kevesebb hírt olvasok, igyekszem magunkra figyelni.

5. Egyre több régi-új barát fedezi fel, hogy a fővárosba költöztünk. Szépen alakulgat egy új élet. Nem vagyunk vissza a régi városba. Ezt SZE is egyértelműen állítja. Persze vannak, akik hiányoznak.

6. A pár hónapja bevezetett takarékosságon nem változtattam. Azért persze egy kicsit több húst, zöldséget és gyümölcsöt eszünk. 

Egészen nevetséges helyzetek adódnak SZE munkakeresésével kapcsolatban. (Nem, egyelőre még nincs kilátásban új munkahely.)

Ott tartunk, hogy próbálkoztunk meggyőzni a főbérlőt, hogy a szerződésünk szerint írja alá a nyilatkozatot, hogy ideiglenes lakcímként bejelenthessük az albérletbe SZE-t, hogy bejelentkezhessen munkakeresőnek az illetékes munkanélküli munkaügy központba. Ám a tulajdonos attól fél, hogy kiderül, hogy kiadta a lakást és adózni meg nem akar. Hiába bizonygatjuk, hogy akár az élettársának is behazudjuk SZE-t, és hiába hivatkozunk a szerződésre, meg arra, hogy állampolgári kötelességünk bejelenteni az illetékes hatóságoknál a tartózkodási helyünket.

Szóval a bürokrácia megköveteli a tulajdonos hozzájárulását az ideiglenes lakcím bejelentéséhez, ha ezt nem kaphatod meg, akkor százkilométerekre is járhatsz munkaügyi központba, ahol majd vagy ajánlanak neked munkát, képzést Budapesten, vagy nem. Gyanítom, inkább nem.

Nesze neked mobilitás!

Ha mondhatom, hogy egészen szombatig folyamatosan szorongtam, mert féltem, hogy újra elveszítjük az egzisztenciánkat a válság miatt, akkor most már egyenesen apátiába süllyedtem.

Eddig valami halvány reménysugár még mindig volt arra, hogy a kormány egyszercsak  megembereli magát és végre megpróbál tenni valamit, vagy legalább megmondja, hogyan szedje össze magát a jónép. Nem propaganda füzetekekkel, hanem mondjuk egy irgalmatlan nagy enyje-bejnyében, esetleg azzal, hogy pellengérre állítja az adócsalókat, vagy akármit, bármit.

De nem. Ehelyett most jópár hétig ismét bebetonoztuk a teszetoszaságot.

Jelentem újra minimálköltségvetésre önkorlátoztuk magunkat. És - vessetek meg - betankoltunk lisztből, olajból, rizsből, babból meg cukorból. Hallottatok róla, hogy esetleg odafönt is megtették-e már ugyanezt?

Az érdeklődésre tekintettel: SZE tegnapi interjúja igen rövidre sikerült. 10 perc alatt végzett. Úgy érezte, hogy minden rendben zajlott, egy olyan kérdés volt, amin elbukhatott: a nyelvvizsga. Megjegyzem, minimális angol nyelvű feladata lenne. Ettől függeltenül SZE szerint nem nagyon találnának nála alkalmasabb embert a mnunkára, amit nem részletezhetek nagyon. A lényeg, hogy szakmájába vágó, pontosságot, alaposságot, monotóniatűrést és pont SZE szakdolgozati témáiból jelentős tárgyi tudást igénylő feladat. 

(Nem dicsekvésből, de SZE két diplomamunkájának opponensi és konzulensi pontszámai: 100, 100; 100, 96.)

Ha ez nem jön össze, akkor még van egy nagyon-nagyon-nagyon álomállás pályázata, amit a héten küldött el. Bízunk a legjobbakban.

Mármint a munkából.

SZE ma állásinterjúra megy, testhez álló feladat lenne számára a munka. Nagyon csinos volt ma reggel ingben, zakóban. Tegnap este átbeszéltük, milyen kérdésekre számíthat, és lehengerlően kedves és magabiztos válaszokat adott. Bízom benne, hogy sikerül neki.

Eddig nem politizáltam a blogon, ezután sem fogok. A gazdasághoz meg nem értek, ugye. Most mégis felklimpírozok ide magamnak pár gondolatot, amit okos emberekkel beszélgetve hallottam a minap.

Tételmondat 1: Fontos lenne, hogy a magyar gazdaság versenyképes legyen. Tételmondat 2: Magyarország túl kicsi piac ahhoz, hogy önellátásra rendezkedjünk be. Exportra kéne termelni.

1. A miniszterelnök legújabb csomagja nem kedvez azoknak a cégeknek, akik fejlesztenek, a K+F, az innováció, a képzési költségek adókedvezményeit eltörlik, tehát a versenyképességbe legtöbbet invesztáló cégek többet fizetnek majd, még akkor is, ha néhány vállalkozásokat sújtó adófajta csökkeni fog. (Nem én találtam ki, kiszámolták.)

2. Mivel a világon nálunk a legmagasabbak a vállalkozások adóterhei, a nemzetközi tendereken jóformán labdába se rúghatunk. A magyar vállalkozó az alkalmazottak bére után kétszerannyi adót fizet be, mint mondjuk szlovák kollégája. Így ha legálisan foglalkoztat, akkor árban szinte lehetetlen aláigérni a versenytársaknak.

3. A magyar adórendszer úgy van kitalálva, hogy a munkaadó és a munkavállaló egyaránt érdekelt az adókerülésben. Mindkét fél (nyilván rövidtávú) érdeke, hogy megtalálják a kiskapukat, vagy szürkén-feketén intézzék az ügyeket. Ez meg ugye a költségvetésből veszi el a pénzt.

A kígyó önnön farkába harap.

Ne kérjétek számon rajtam az összefüggő gondolatmenetet. Ez egy énblog. Meg nem is értek hozzá.

Mindig én vagyok a balek, ha közös munkáról van szó. Miért péntek délután kell megtudnom, hogy a kolléga tulajdonképpen nem csinált semmit a közösen leadandó anyagból? Miért kell nekem megkérdeznem, hogy lesz ebből hétfőre kész tanulmány?

Más munkáját végeztem egész hétvégén, a szemeim vörösek és majd kifolynak.

Pedig akartam írni arról, hogyan bűvöli ki a jónép zsebéből a pénzt valentinnapra az okos kereskedő. Csupaeper, csupacsoki, csupatejszínhab minden, ja és rózsaszín is. Vagy csak savanyú nekem ez a februári szőlő?

Nagyon régen nem éreztem magam fizikailag és lelkileg ilyen erősnek, vitálisnak.

A költözés, pakolás, ügyintézés kimerített. De ez a hétvége - az első utazásnéküli hétvége - feltöltött. Végre vehettem egy nagy levegőt. És végre újra együtt.

Amikor SZE-től szép és felelmelő búcsút vett a tanári kar meg az osztályai, rádöbbentem, mi az, ami igazán hiányozni fog. A költözés előtt nem fogtam fel igazán, hogy elhagyjuk a városunkat. Amikor elmesélte a búcsúztatót, potyogni kezdtek a könnyeim, de nem, nem sírtam, csak folyt a könnyem.

Egy közösséget hagytunk el, ami az évek alatt gyűlt körénk, ami elfogadott, szeretett minket. Megbecsülést szereztünk ott, barátokat, haverokat és ismerősöket. Látásból ismerősöket, köszönős ismerősöket és beszélgetősöket. Voltak biztos pontok, vonatkozási pontok, hivatkozási alapok. Mindenki tudta, hogy kiscsoda Sasúr, Dundiseggű, Levente, Zsiráf és AdriM. Ismertük a pincéreket a kocsmákban. Tudtuk, ki kivel van, ki kivel volt. Ismertük a köröket.

Na, ez fog hiányozni. Nem a város.

És majd lesz olyan, ami megmarad, de az nem ugyazaz.

Beköltöztünk. Nem mondom, hogy sebek nélkül, mert nem. Kicsit gyorsan történtek az események, de nem totojázhattunk sokat két albérlet között a csomagjainkkal.

Most olyan érzés, mintha egy szállodában laknánk. Minden nagyon szép és kényelmes, de még nem volt idő belakni.

Ezt a kis lakóparki lakást a pihenésre, feltöltődésre találták ki. Nincs sehol íróasztal, munkahelynek berendezhető sarok. Mi pedig megszoktuk, hogy ahogyan gyerekként is, egyetemistaként is, tanárként és jómunkásemberként, vállalkozóként is, mindig volt saját asztalunk, számítógéppel, kislámpával, irattartókkal. Itt egyelőre csak egy számítógépasztal van, és persze kérdéses, hogy legyen-e külön mindenkinek egyáltalán.

Ez most átmeneti állapot. Majd eldől, hogy a munkát kizárólag a munkaidőre korlátozzuk-e az életünben, és otthon csak a feltöltődés lesz-e a fontos. Bár ennek nem sok esélyt adok. Mindketten munkamániásak vagyunk. Minket ez (is) tesz boldoggá - egyelőre.

Azt vettem észre, hogy Pesten az emberek nem boltba, hanem közértbe járnak. Megjegyezni! :)

A költözés gyönyörűséges munka, ha az ember életminőségét javítja az új lakás. DE!

Szolgáltatókhoz ki-bejelentkezgetni nem valami felemelő. Jó ötlet, de sajnos nem a vidékieknek találták ki az elköltöztem.hu -t. A Digi sem könnyítette meg a helyzetünket. Három hete igényletem netet és kábeltévét online, ki van építve a kábel a házban, de nem jelentkeznek, hogy kötnének. A callcenterben türelmet kérnek, e-mailt is írtam, de azt válaszolták, hogy menjek be az illetékes ügyfélszolgálatra. Persze nem érek oda a nyitvatartás alatt, marad a telefon, hívom őket egész nap, de vagy nem veszik fel, vagy foglalt folyamatosan.

Na és a csomagolás! Az internetet böngészve kiderítettem, hogy kb. mindent szarul csináltunk. A költözési tanácsadó cikkek szerint a könyveket lapjával, a tányérokat élével kellett volna dobozolni. Mi persze fordítva.

A fuvarszervezés körül is ment a cécó. Próbálkoztam olcsó költöztetőt szerezni mindenféle fuvarbörzés oldalon, volt pár jó ajánlat, de lehetetlen időpontokban tudtak volna pakolni. Néztem, megérné-e bérelni egy furgont, de a nagy távolság miatt az sem jött be. Maradt a legolcsóbb (gyakorlatilag nekünk nem kell érte fizetni), legrugalmasabb, de necces megoldás: szülői segítséggel két személyautóba próbáljuk benyomni a cuccainkat. SZE feladta postán az ágyneműinket, mert jó nagy helyet foglaltak a paplanok, párnák, pokrócok, 27 kg-os csomag, 20 000 Ft-ra biztosítva 1800 Ft-ért házhoz jött - hála barátnőmnek, aki átvette. Végülis nem olyan rossz ár ez. Most bizakodunk, hogy beférünk a két autóba, hogy jó idő lesz szombaton, hogy nem lesz túl fárasztó a vezetés a szülőknek - akik persze már hajnalban elindulnak a szülővárosunkból.

És van még három elefánt, ami nem fér el. Nekik szállást is kell keresni a barátoknál.

Azért jó buli ám! :)

Amit megtanultam az elmúlt hónapokban:

Én most már egy hálózsákkal, egy konzervnyitóval és egy villával bárhol életben maradok, ha van fedél a fejem felett. (Bankkártya, persze.) Ez bizonyított tény. Már borzasztóan elegem van abból, hogy négy hónapja számon kell tartanom, hogy éppen hol fogok aludni aznap, hogy hol a fogkefém, a tiszta ruhám, a dezodorom, a laptopom, a telefontöltőm és a hálózsákom.

Egy ismerős ötletét ellopva megszabadultunk egy rakás kedves, de tökéletesen haszontalan emléktárgytól. Csomagolás közben külön dobozba gyűjtöttük a soha nem használt, ajándékba kapott cuccokat: banánmintás tányér- és poháralátét, színes, műanyag koktélpálcák, plüssállatok, céges ajándékok a tollkészlettől a bögrékig, futóversenyen nyert baseball-sapkák, tanítványoktól kapott vidám gyertyatartók... Elképesztő mennyiség gyűlt össze.

Az utolsó búcsúbulin (igen, viszonylag sok volt) tombolát rendeztünk. Nem rendeset, mert pénzt nem volt pofánk kérni. Mindenki, aki eljött, 6 tombolát kapott, ami 6 garantált nyereményre jogosította. Pár pohár pálinka után fergeteges háromnegyedórát szereztünk a vendégeinknek. SZE kabaréba illő módon konferálta a sorsolást, és minden ajándékot úgy mutatott be, mintha valami műtárgy aukción lennénk.

Sajnáltuk volna, ha nekünk kell kidobálni ezeket a kukába, de a szerencsés nyerteseknek megengedtük, hogy megtegyék, ha nekik se fér több nipp a polcukra.

Ezen a hétvégén voltam utoljára "otthon" huzamosabb ideig. Január már a búcsúzkodás jegyében telt. Végigjártuk a barátokat, haverokat, vagy ők jöttek hozzánk. Köt még minket néhány erős szál a városhoz, emberek és gyerekek, akikkel egészen biztosan nem szakad meg a kapcsolat, de lényegében - kimondva-kimondatlanul - jónéhány spannal most találkoztunk feltehetően utoljára.

Csúnya dolog, de engem ez nem zavar. Már úgyis kezdtem érezni, hogy túl nagy/túl sok társadalmi kötelezettséget vettünk a nyakunkba, olyanokat is, amik nem biztos, hogy megérték az időt és a fáradtságot. SZE nehezebben viseli. Fél, hogy majd nagyon egyedül leszünk Budapesten.

A várossal más a helyzet. Egy életformát hagyunk itt, a múltunkat, az egyetemi évek emlékeit. Gombóc volt a torkomban, amikor legutóbb sétáltunk a főtéren és kölcsöngéppel fotózgattunk búcsúzóul turistásképeket. Meg amikor utoljára főzőcskéztünk és láblógattunk barátnőmmel az "otthoni" lakásban. Majd csak néhány hét múlva derül ki, hogy mit is jelenett nekünk ez a hely.

SZE különben kiadta a régi lakást a tulajdonos meghatalmazásával, és eladott még pár felesleges holmit. Élvezte, és még jó árat is kapott. Mondtam is neki, hogy beállhat a fővárosban értékesítőnek, mert úgy tűnik, bármit el tud adni.

Össze kell állítanom az éves cafeteria-csomagomat. Okosan kellene terveznem, de nehéz előre látni, mikor mire lesz szükségem. A bérlet és a melegétel utalvány (amit elfogadnak pár boltban is) mindenképp kell, de marad még havi 14 000 Ft, amit körültekintően kellene elosztani a magánnyugdíjpénztárra, egészségpénztárra, kultúrautalványra, ajándékutalványra, üdülési csekkre (ezt majdnem biztos, hogy nem veszek), internetutalványra.

Internetre márciustól mondjuk felhasználok havi 2500 Ft-ot, (ha sikerül rávenni a főbérlőt, hogy bejelenthessem ideiglenes lakcímnek az albérletet) év elejére veszek valamennyi kultúrát, hogy SZE-vel kicsit felfedezhessük a várost. Karácsony előtt jól jön az ajándékutalvány (ez is beváltható élelmiszerre). Egészségpénztárat rakni kéne, mert aktuális lenne mindkettőnknek egy fogorvososdi, és nem tudom, nem lenne-e jobb, ha magánorvoshoz mennénk? (Örök dilemma...) Megtanultam, milyen sokba kerül, ha beteg az ember. Az egészségpénztár meg arra is jó, hogy sportolni járjunk.

És persze a jövőre is kellene gondolnom, pláne úgy, hogy normális munkaviszonyt viszonylag vénen kezdtem folytatni. Tehát magánnyugdíjpénztár is kell.

Ebből a szempontból nem rossz ez a jegyrendszer, hogy rákényszerül az ember arra, hogy gondoljon az egészségére és a jövőjére is, különben nem nagyon tudja elkölteni másra az éves keretét (már aki...) a korlátozások miatt.

Csak okosan kellene most meghatároznom a hangsúlyokat.

Egek! Micsoda problémáim lettek!

7%-os fizetésemelést kaptam 2009-re, három hónap munka, és egy jó félhavi jutalom után. Így most azzal, hogy áttettem a székhelyem a fővárosba, több mint a dupláját éri a munkám és a tudásom, mint odahaza. Bejelentve, számlázgatás nélkül.

Ha SZE is talál munkát, akkor az ő fizetését egy az egyben félre tudjuk tenni. Ha igaz, akkor egy saját lakásra.

Most kaptam az infót, hogy ma ingyen lehet kávézni a Szent István téren tegnap nyitott California Café kávézóban. :)

Köszi, Cé! :)

Az új albérletben szükségünk lesz egy porszívóra, felmosó szettre, és előbb-utóbb egy mikróra, étkezőasztalra és székekre. Meg még pár apróságra.

Pörgettem a neten a webshopokat, árösszehasonlító oldalakat (ezt, ezt , ezt , ezt, meg ezt ), és képzeletben elköltöttem egy halom pénzt.

Porszívóval kapcsolatban egészen az olcsóbb, víztartályos takarítógépig jutottam. Aztán megkérdeztem pár ismerőst, és lebeszéltem magam a csilli-villi, háziasszonykényeztető masinákról. Arra jutottam, hogy az egy darab 5 négyzetméteres szőnyeget egy alap porszívóval is tisztán lehet tartani, maximum a seprést és a felmosást nem úszom meg a parkettán és a járólapon. S ha már így, akkor a felmosáshoz kinéztem (és a barátainknál ki is próbáltam) egy 5000 HUF-ra rúgó praktikus cuccot, ami a hajszálakat és a porcicákat is rendesen összegyűjti. Valami ilyesmi forma:

 Mikróból is grillezős, antibakteriális, 27 literes változatot néztem ki először, de a szondázás után kiderült, hogy majd' mindenki, akinek extra tudású és új mikrója van, éppúgy csak melegítésére és néha olvasztásra használja, mint én, akinek csak alapgépekhez volt eddig szerencsém.

Furcsa, hogy mennyire belém ivódott, ha kütyüt veszünk, akkor amennyire csak anyagilag megengedhetem magamnak, modernet és márkásat vegyek. Pedig ugye nem is biztos...