Amikor SZE-től szép és felelmelő búcsút vett a tanári kar meg az osztályai, rádöbbentem, mi az, ami igazán hiányozni fog. A költözés előtt nem fogtam fel igazán, hogy elhagyjuk a városunkat. Amikor elmesélte a búcsúztatót, potyogni kezdtek a könnyeim, de nem, nem sírtam, csak folyt a könnyem.

Egy közösséget hagytunk el, ami az évek alatt gyűlt körénk, ami elfogadott, szeretett minket. Megbecsülést szereztünk ott, barátokat, haverokat és ismerősöket. Látásból ismerősöket, köszönős ismerősöket és beszélgetősöket. Voltak biztos pontok, vonatkozási pontok, hivatkozási alapok. Mindenki tudta, hogy kiscsoda Sasúr, Dundiseggű, Levente, Zsiráf és AdriM. Ismertük a pincéreket a kocsmákban. Tudtuk, ki kivel van, ki kivel volt. Ismertük a köröket.

Na, ez fog hiányozni. Nem a város.

És majd lesz olyan, ami megmarad, de az nem ugyazaz.