Mi ez a drámázás? Az verte ki a biztosítékot, hogy egy fél generációra való fiatalt akart megbélyegezni a kormány. A lébecoló diák bélyegét sütötték mindenkire, aki nem fejezte be időben a tanulmányait, tekintet nélkül a körülményekre. Mindegy, hogy egy gyermek születése, betegség vagy a család anyagi gondjai miatt marad ki valaki, a nemzet meglopásával vádolták választott vezetőink. De vannak rendszerhibák is.

7 lehetséges ok, amiért nem szereznek diplomát időben egyesek

1. Az állam biztosítja, hogy a képzési idő kétszereséig ingyen** tanuljanak az államilag finanszírozott hallgatók.* Azaz egy 5 éves képzést akár 10 évig lehet a szabályozás szerint végezni. Miért lehet támadási felület, ha valaki a szabályok betartása mellett kihasználja a lehetőségeit? Miért nem csökkentik ehelyett a maximális időkeretet? Legközelebb azokat stigmatizálja a kormány, akik kihasználják a GYES-t, és 3 évig otthon maradnak a gyermekükkel?
2. Diplomák tízezreit tartják vissza az egyetemek és főiskolák tanulmányi osztályán, mert a végzett hallgatóknak nincs nyelvvizsgája.- írta a Magyar Nemzet márciusban. A diploma megszerzését nyelvvizsgákhoz kötni dicséretes, de a jelenlegi iskolai nyelvoktatás színvonala mellett kemény pénzekbe kerül a felkészülés egy átlagdiáknak. Ők azok, akik a diploma hiányában szintén bűnbakok lettek.
3. Ellenérdekeltek az egyetemek, főiskolák is. Mivel a hallgatók létszáma után jár a fejkvóta, minél tovább tudnak egy hallgatót a rendszerben tartani, annál tovább kapják utánuk az állami dotációt. Elég szakonként egy lehetetlen követelményeket elváró vizsga vagy szigorlat, és máris elszáll az esély, hogy időben haladjon valaki a tanulmányaival.
4. Vannak adminisztratív eszközök is, amivel az tanulmányi osztályok hátráltathatják a követelmények teljesítését. A kreditrendszer diszkrét bája, hogy elhiteti a diákokkal, hogy szabadon állíthatják össze az órarendjüket. A bukta akkor jön, amikor kiderül, hogy ha valaki nem fér be a kötelező kurzusra, a következő félévben nem pótolhatja, mert évente csak egyszer indítják. Régen hosszú sorokban nyomorogtak az oktatók irodái előtt az órafelvételi időszakban a hallgatók, most a Neptun és ETR korában egy klikkelésnyi idő elég, hogy valaki lemaradjon egy kötelező kurzusról, mert betelt a létszám.
5. Számolni kell a kiábrándulással is. Nem tudjuk, mennyien lehetnek azok a hallgatók, akik egyszerűen elvesztik a motivációjukat, amikor az áhított szakra bekerülve kiderül, hogy a kedvenc témáját egy kiégett oktató tanítja korszerűtlen módszerekkel a már a múltszázadban is elavultnak számító tankönyvből.
6. Az erőszakosan és drámaian megváltoztatott keretszámok a lemorzsolódás motorjai. Nem lehet kémia szakos tanárt meg mérnököt csinálni a humán beállítottságú 18 évesekből, mert az első matekvizsgáknál elbuknak az egyetemen. Ha már általános iskolában sikerül megutáltatni a matekot, fizikát és a kémiát, akkor ne csodálkozzon senki, hogy a médiaszakok vonzóbbak a fiataloknak. Nem volt jó persze az sem, amikor az állam az ingyenesen elvégezhető néprajz, művészettörténet, klasszika-filológia szakok indításával elhitette a fiatalokkal, hogy szükség van a tudásukra és el fognak tudni helyezkedni a szakmájukban.
7. Tegyük még hozzá azt is, hogy hallgatói jogviszony mellett néhány értékes kedvezményhez is hozzá lehet jutni. Olcsóbb utazni, vállalkozni, színházba, moziba menni, amikre azért – valljuk be – szükség lenne, ha a diploma kipipálva mentalitás helyett valódi értelmiséget akarunk kinevelni ennek az országnak. Sokan vissza is élnek ezekkel a lehetőségekkel, és amíg csak a szabályok engedik, maradnak inkább hallgatók. Ha ezzel a gyakorlattal nem ért egyet a kormány, megint ott a lehetősége, hogy csökkentse a maximálisan támogatott félévek számát, ami jelenleg a képzési idő kétszerese.

A karácsonyi családi ebédeken okosan és tisztelettel fel kellene világosítaniuk a fiataloknak a rokonságot arról, hogy mi van a populista szólamok mögött. Mert felsőoktatási rendszer strukturális válsága nem oldható meg jól anélkül, hogy meghallgassuk a diákok hangját is. 

* A kommentek alapján pontosítok: 1999-ben kezdtem az egyetemet, akkor ez volt a szabályozás. Mi vagyunk az a nemzedék, aki akár 10 évig végezhetett ingyen a szabályok szerint egy 5 éves képzést. A mi generációnkat állítják pellengérre.

**Kihúztam az ingyen szót. Így is beleköttök? A mondat lényege nem az ingyenen van, hanem a pellengérre állításon.

Nem tudom, mennyi időre van szükség ahhoz, hogy levonjuk a tanulságokat az életünk fontos eseményeiből. Nekünk idő kellett hozzá. Csak most nyáron ülepedett le minden, azóta új szabályok szerint élünk.

1. Kevesebb cucc, több boldogság.
Lemondunk mindenről, ami nem igazán fontos. Amitől lehet, megszabadulunk, eladjuk, elajándékozzuk, jótékony célra ajánljuk fel, megjavítjuk vagy kidobjuk. (Graham Hill módra: Less stuff, more happiness.) 

2. A pénzünk szavazat. Minden egyes forint, amit elköltünk, szavazat. Amennyire csak lehet, odafigyelünk rá, hogy magyar alapanyagokból, Magyarországon gyártott terméket vegyünk. Igen, akkor is ha drágább! Nem a nemzeti öntudat miatt, dehogy. Jól felfogott érdekből. Így kevesebb munkanélkülit kell eltartani, helyben költik el a pénzt a vállalkozások, ide adóznak - egy kis szerencsével.

3. Amennyire csak lehet, kerüljük a félkész és a feldolgozott élelmiszereket. Nyers, tiszta, ellenőrizhető gazdálkodásból származó alapanyagot használunk. Itthon főzök, csomagolok. Kevesebb húst, több zöldséget és gyümölcsöt eszünk. Kajából is a hazait választjuk.

4. Energiatakarékosra cseréltük a hűtőt, a lámpaizzókat.

5. Nem veszünk mosóport, öblítőt, mosódió-kivonattal mosunk. Olcsó, lebomlik, nem allergizál.

6. Nem veszünk fertőtlenítő és vízkőoldó szereket. Szódabikarbónával és ecettel takarítunk, az okokat lásd a mosópornál.

Nem élünk tisztán, még messze nem. De amiről le tudunk mondani, még a saját kényelmünk ellenére is, megtesszük. És igen, néha nehéz, több szervezést és gondolkodást igényel. Cserébe nagyon keveset költünk. A pénznek egyre kisebb szerepe van az életünkben. Mondom, könnyen tesszük, a számláink fizetésével nincs gondunk, hitel, autó, gyerek, betegség nincs. 

Más minőségekre kezdünk figyelni. Képesek vagyunk az együttérzésre, akarunk változni, és hiszünk benne, hogy változtathatunk másokon is. Tartalommal teli életünk lett így harmincon túl, amit soha nem kaptunk volna meg, ha nem éljük át a Szegénység blog korszakát.

Mi most megtehetjük. Megengedhetjük magunknak a felelősségteljes élet luxusát.

Mi a helyzet veled? Neked mi a kifogásod, ami miatt még nem kezded el?

A rossz hír az, hogy előbb vagy utóbb mindenkinek meg kell tennie ezeket.

Nem fogok beszállni abba a mérhetetlenül cinikus, de valahol mégis a lényeget kapargató vitába, hogy meg lehet-e élni 47 ezer forintból. A szegénységgel kísérletező Haász Jánosnak csak annyit üzenek, hogy a kalandja személyes önfejlesztésnek és újságírói ötletnek is jó. Jó az is, hogy nem gondolja, hogy ettől majd automatikusan közelebb kerül a lecsúszottakhoz.

Akivel nem T_Ö_R_T_É_N_I_K meg a szegénység, nem tudja igazán megváltoztatni a nézőpontját. De sokat segít az alázat és a részvét.

Aki valóban csóró, az szépen lassan egyre kétségbeesettebb vagy egyre előrelátóbb lesz. Többé nincs szüksége öblítőszerre és vízlágyítóra ahhoz, hogy kimossa a ruháit. Egy negyvenhétezresnek a gyorskaja szinte mindig két kifli, hozzá alma, kefir vagy tejföl; a sajtburger eszébe sem jut. És lehet, hogy most februárban már szerzett paradicsom magot, amit a nyáron a panel erkélyén nevel. 

Ismerek egy ötvenes házaspárt. Reggelente Blikket vesznek, és hetente egy csomaggal megisznak a legolcsóbb kapuccsínóporból. Ők ehhez ragaszkodnak, ettől érzik magukat embernek. Ez havonta kb. 3.000 forint lehet, amit költhetnének 5 kiló csirkecombra is, de nem teszik. Te elvitatnád tőlük?

Most úgy látom, hogy le kell vetnünk - talán szegényeknek és gazdagoknak egyaránt - egy halom ránk kövesedett szokást. Az alapoktól kell megkérdőjeleznünk mindent, ami körülvesz minket.

• Ki a magabiztosabb? Aki smink nélkül nem megy ki az utcára, vagy aki smink nélkül is elég erősnek érzi magát?
• Gazdag-e az, aki a spórol tejen, és az olcsó külföldit veszi?
• Boldogabbá teszi-e a budapestieket az autójuk? Vagy másra is költhetnék a benne álló pénzüket, ha BKV-val járnának és néha taxit hívnának?
• Egészségesebbek-e a gazdagok gyerekei? Vagy nem is olyan nagy baj, ha nincs pénz levesporra, kecsöpre és energiaitalra?

____________________________________________________________

1275 nappal ezelőtt írtam a Szegénység blog első posztját. Akkoriban havi 80 ezer forintból éltünk ketten, ebből fizettük az albérletet is vidéken. Ma Budapesten havi 500 ezer forintot keresünk. De az életünket gyökeresen átformáltuk. Talán majd írok erről is egyszer.

Mostanában megint egyre többször gondolok a régi időkre és a Szegénység blogra.

Mérleg:

• Férjhez mentem. Most már tényleg feleség vagyok. Csodás, nagy esküvőnk volt, amit saját zsebből tudtunk kifizetni.
• A férjem megszerezte a nyelvvizsgáit, munkát kapott, és most kétszer annyi pénzt hoz haza, mint tanárként keresne. Igaz, több mint két évig nem volt rendes állása, csak projektmunkák. De továbbra is azzal foglalkozik, amit szeret.
• Újra visszaszoktam, majd újra leszoktam a cigiről. 
• Odafigyelek arra, hogy mit eszünk. Leépítettem a szegénységgel járó szénhidrát és zsír mennyiségét. A cukor önkéntes száműzetésbe vonult az életemből.
• Fogytam 10 kilót.
• Mindenféle juttatással együtt havi félmillió forint körül a jövedelmünk. Ami egészen elképesztő és hihetetlen számomra. Három évvel ezelőtt havi 80.000 Ft-ból kellett kijönnünk.
• Lemondtam az összes "másodállásomat". Szeretnék saját utat.

Mostanában egyre többet gondolok arra, hogy megint írni kéne. Sok mindenről van mondani- és gondolkodni-valóm. Például a szexről, a kreativitásról, a betegségről, a kifogásokról, a munkámról, a pénzről, meg arról, hogy hogyan kellene élni.

És az az igazság, hogy néhány hónapja írok is. Még nem tudom, hogy mi lesz belőle, az is lehet, hogy csak egy újabb terápia.

Nagyjából egy éve kezdtem el írni a Szegénység blogot. Most visszaolvasva olyan ostobán bugyutának, bárgyúnak és kicsinyesnek tűnnek a bejegyzések.

De vissza tudok még emlékezni, és tudom, hogy akkoriban az volt az egyetlen esélyem, hogy ép ésszel kibírjam a helyzetet, ha a hétköznapok csip-csup ügyeit élem meg, nem a nagy keserűségeket és a miérteket.

Szerencsém volt, a válság kezdetén kaptam munkát. SZE viszont a válság közepén felmondott, hogy Pestre költözzön hozzám. Azóta szebb lakásban élünk, legalább annyi barátot találtunk, amennyit elhagytunk. Megengedhetünk magunknak ezt-azt, egy öltönyt, egy koncertet, fogorvost, nyelvtanárt. Gyűlik a pénz az önkéntes nyugdíjpénztári és az egészségpénztári számlán.

Mégis rajtunk a para. Továbbra is tartom magam a bűvös számokhoz (húst, felvágottat, szalámit 1000 Ft/kg, zöldséget-gyömölcsöt 300 Ft/kg, kenyeret 250 Ft/kg, tejet 150 Ft/liter felett nem szeretek venni.), minimálkajáláson vagyunk, bár néha belefér egy-egy giga adag pizza, sütemény, és olyankor nagy vendégvárás is.

Amit akkor megtanultam, azt megjegyeztem egy életre. Például azt, hogy ne halmozzak fel felesleges dolgokat. Cipőt, ruhát, bizsut, háztartási eszközt, ezerféle tisztítószert és illatszert. Egyszerűen nincs szükség ezekre a dolgokra.

Igénytelen vagyok? Meglehet.

Az egyetlen dolog, amire vágyom, hogy ne legyek kiszolgáltatott, ne legyek holmik rabszolgálja, és egyáltalán, hadd éljek úgy, hogy minél kevesebb dologra legyen szükségem.

Egészen elképesztő hangulat-ingadozásaim vannak.

Tegnap szinte depressziós voltam, nem találtam a helyemet, úgy éreztem pánik következik és menekülni akarok az életemből. Ma újra aktív és nyugodt vagyok.

Talán csak a krónikus alváshiány az oka. Az elmúlt két hétben gyakorlatilag napi 3-4 órákat aludtam, éjjel-nappal dolgoztam egy fontos projekten. A fáradtságtól érzelmileg és fizikailag is labilis lettem. De jó volt, mert dübörgött bennem az adrenalin.

Nem akarok befordulni és menekülni. Mindennél jobban gyűlölöm, ha ilyen vagyok.

------------

Amúgy a helyzetünk változatlan.

Találtam valamit, amit szeretnék megosztani minden ismerősömmel (nincsenek sokan), akik néha még idetévednek. Akiknek szól, tudják, miért...

Megírtuk az adóbevallásunkat, pénz áll a házhoz, nem kevés. És persze mi is adhatunk a egy-egy százalékot. Kiderült, még mindig nem ismerem eléggé SZE-t.

Az, hogy kinek ajánljuk fel a személyi jövedelemadónk 1%-át, valamelyest kifejezi az identitásunkat, az értékrendünket, a civilekhez való viszonyunkat.

A magam részéről elvből nem választok kutyamenhelyet és daganatos gyermekeket segítő alapítványt. Azért döntöttem így, mert a statisztikákból látszik, hogy minden évben ők azok, akik az 1%-ok aránytalanul nagy hányadát fölözik le. Nem mondom, hogy nem érdemlik meg, de könnyes gyermekszemekkel és a kivert állatokkal könnyű kampányolni. Ha nem is sokkal, de az én részemmel legalább olyanokat akarok támogatni, akik az én világnézetem szerint valamit fontosat adnak, értéket teremtenek.

Ezért döntöttem úgy, hogy a volt középiskolám és a református egyház kapja az egszázalékocskáimat. Mert abban, hogy ki vagyok most, ez a két közösség játszott fontos szerepet.

SZE döntése viszont teljesen meglepett. Ő kifejezetten ateista, néha konkrétan antiklerikális. Mégis úgy döntött, hogy a katolikusoknak adományoz.

Az egyházaknak mellett a második 1%-ot tehetséggondozással foglalkozó szervezeteknek is adhatná. SZE mégis azt mondja, hogy tanárként tudja, mi folyik tehetséggondozás címszó alatt, arra ő bizony nem ad. (Mondjuk a Zuschlág-féle alapítványok is foglalkoztak ilyesmivel, ha jól emlékszem...) Ha tehetné, akkor a katolikusoknak is megmondaná, hogy csak épületrekonstrukcióra költhetik az ő pénzét. 

SZE a civil 1%-át a Máltai Szeretetszolgálatnak adja. Ezt sem értettem egészen. Azt mondja, azért, mert ők azok, akik a világban mindig ott vannak, ahol baj van. SZE adományozott egy ezrest anno a cunami áltozatainak is, azt mondja, hogy a nemzetek feletti szolidaritás is fontos neki. Ki tudja, mikor lesz szükségünk majd külföldiek segítségére...

Így vagyunk mi.

Egyet nem akarunk: hogy az államnál maradjon az 1%-unk. Kap az állam így is eleget, hogy közhelyes legyek.

Ti kinek adjátok?

 Hogy halljatok rólunk valamit...

1. SZE regisztrált, hivatalosan is álláskereső lett. Volt csoportos reintegrációs foglalkozáson, ahová a középfokú végzettségüeket küldik. Elmondták nekik, hogyan kell állást keresni. Naponta legalább öt helyre kell elmenni személyesen - állítólag. Kap némi segélyt is, amit nyelvtanulásba fog visszaforgatni. Tanul, pályázik, és tartja a frontot otthon, segít nekem, ahol tud.

2. SZF: elvállalok mindenféle mellékes munkákat, néhányat szerelemből, néhányat csak a pénz miatt. Volt pár hónap, hogy attól féltem, hogy a munkahelyem is a válság áldozata lesz, de szerencsére minden jól alakult. Lakásra gyűjtünk.

3. Egyre erősebben érzem, hogy milyen fontos a család. Annak, akinek két kereső szülő, két nagy család, nagyszülőkkel a hátországa, sokkal könnyebb lehet anyagilag. Én nem vagyok szerencsés ilyen téren, de a családomtól megtanultam, hogyan kell küzdeni, váltani - ha kell -, tanulni és keményen dolgozni. Kinek mi jutott.

4. Az általános válsággal kapcsolatos depressziómat lassan legyőzi az életösztön. Egyre kevesebb hírt olvasok, igyekszem magunkra figyelni.

5. Egyre több régi-új barát fedezi fel, hogy a fővárosba költöztünk. Szépen alakulgat egy új élet. Nem vagyunk vissza a régi városba. Ezt SZE is egyértelműen állítja. Persze vannak, akik hiányoznak.

6. A pár hónapja bevezetett takarékosságon nem változtattam. Azért persze egy kicsit több húst, zöldséget és gyümölcsöt eszünk. 

Egészen nevetséges helyzetek adódnak SZE munkakeresésével kapcsolatban. (Nem, egyelőre még nincs kilátásban új munkahely.)

Ott tartunk, hogy próbálkoztunk meggyőzni a főbérlőt, hogy a szerződésünk szerint írja alá a nyilatkozatot, hogy ideiglenes lakcímként bejelenthessük az albérletbe SZE-t, hogy bejelentkezhessen munkakeresőnek az illetékes munkanélküli munkaügy központba. Ám a tulajdonos attól fél, hogy kiderül, hogy kiadta a lakást és adózni meg nem akar. Hiába bizonygatjuk, hogy akár az élettársának is behazudjuk SZE-t, és hiába hivatkozunk a szerződésre, meg arra, hogy állampolgári kötelességünk bejelenteni az illetékes hatóságoknál a tartózkodási helyünket.

Szóval a bürokrácia megköveteli a tulajdonos hozzájárulását az ideiglenes lakcím bejelentéséhez, ha ezt nem kaphatod meg, akkor százkilométerekre is járhatsz munkaügyi központba, ahol majd vagy ajánlanak neked munkát, képzést Budapesten, vagy nem. Gyanítom, inkább nem.

Nesze neked mobilitás!

Ha mondhatom, hogy egészen szombatig folyamatosan szorongtam, mert féltem, hogy újra elveszítjük az egzisztenciánkat a válság miatt, akkor most már egyenesen apátiába süllyedtem.

Eddig valami halvány reménysugár még mindig volt arra, hogy a kormány egyszercsak  megembereli magát és végre megpróbál tenni valamit, vagy legalább megmondja, hogyan szedje össze magát a jónép. Nem propaganda füzetekekkel, hanem mondjuk egy irgalmatlan nagy enyje-bejnyében, esetleg azzal, hogy pellengérre állítja az adócsalókat, vagy akármit, bármit.

De nem. Ehelyett most jópár hétig ismét bebetonoztuk a teszetoszaságot.

Jelentem újra minimálköltségvetésre önkorlátoztuk magunkat. És - vessetek meg - betankoltunk lisztből, olajból, rizsből, babból meg cukorból. Hallottatok róla, hogy esetleg odafönt is megtették-e már ugyanezt?

Az érdeklődésre tekintettel: SZE tegnapi interjúja igen rövidre sikerült. 10 perc alatt végzett. Úgy érezte, hogy minden rendben zajlott, egy olyan kérdés volt, amin elbukhatott: a nyelvvizsga. Megjegyzem, minimális angol nyelvű feladata lenne. Ettől függeltenül SZE szerint nem nagyon találnának nála alkalmasabb embert a mnunkára, amit nem részletezhetek nagyon. A lényeg, hogy szakmájába vágó, pontosságot, alaposságot, monotóniatűrést és pont SZE szakdolgozati témáiból jelentős tárgyi tudást igénylő feladat. 

(Nem dicsekvésből, de SZE két diplomamunkájának opponensi és konzulensi pontszámai: 100, 100; 100, 96.)

Ha ez nem jön össze, akkor még van egy nagyon-nagyon-nagyon álomállás pályázata, amit a héten küldött el. Bízunk a legjobbakban.

Mármint a munkából.

SZE ma állásinterjúra megy, testhez álló feladat lenne számára a munka. Nagyon csinos volt ma reggel ingben, zakóban. Tegnap este átbeszéltük, milyen kérdésekre számíthat, és lehengerlően kedves és magabiztos válaszokat adott. Bízom benne, hogy sikerül neki.

Eddig nem politizáltam a blogon, ezután sem fogok. A gazdasághoz meg nem értek, ugye. Most mégis felklimpírozok ide magamnak pár gondolatot, amit okos emberekkel beszélgetve hallottam a minap.

Tételmondat 1: Fontos lenne, hogy a magyar gazdaság versenyképes legyen. Tételmondat 2: Magyarország túl kicsi piac ahhoz, hogy önellátásra rendezkedjünk be. Exportra kéne termelni.

1. A miniszterelnök legújabb csomagja nem kedvez azoknak a cégeknek, akik fejlesztenek, a K+F, az innováció, a képzési költségek adókedvezményeit eltörlik, tehát a versenyképességbe legtöbbet invesztáló cégek többet fizetnek majd, még akkor is, ha néhány vállalkozásokat sújtó adófajta csökkeni fog. (Nem én találtam ki, kiszámolták.)

2. Mivel a világon nálunk a legmagasabbak a vállalkozások adóterhei, a nemzetközi tendereken jóformán labdába se rúghatunk. A magyar vállalkozó az alkalmazottak bére után kétszerannyi adót fizet be, mint mondjuk szlovák kollégája. Így ha legálisan foglalkoztat, akkor árban szinte lehetetlen aláigérni a versenytársaknak.

3. A magyar adórendszer úgy van kitalálva, hogy a munkaadó és a munkavállaló egyaránt érdekelt az adókerülésben. Mindkét fél (nyilván rövidtávú) érdeke, hogy megtalálják a kiskapukat, vagy szürkén-feketén intézzék az ügyeket. Ez meg ugye a költségvetésből veszi el a pénzt.

A kígyó önnön farkába harap.

Ne kérjétek számon rajtam az összefüggő gondolatmenetet. Ez egy énblog. Meg nem is értek hozzá.

Mindig én vagyok a balek, ha közös munkáról van szó. Miért péntek délután kell megtudnom, hogy a kolléga tulajdonképpen nem csinált semmit a közösen leadandó anyagból? Miért kell nekem megkérdeznem, hogy lesz ebből hétfőre kész tanulmány?

Más munkáját végeztem egész hétvégén, a szemeim vörösek és majd kifolynak.

Pedig akartam írni arról, hogyan bűvöli ki a jónép zsebéből a pénzt valentinnapra az okos kereskedő. Csupaeper, csupacsoki, csupatejszínhab minden, ja és rózsaszín is. Vagy csak savanyú nekem ez a februári szőlő?

Nagyon régen nem éreztem magam fizikailag és lelkileg ilyen erősnek, vitálisnak.

A költözés, pakolás, ügyintézés kimerített. De ez a hétvége - az első utazásnéküli hétvége - feltöltött. Végre vehettem egy nagy levegőt. És végre újra együtt.

Amikor SZE-től szép és felelmelő búcsút vett a tanári kar meg az osztályai, rádöbbentem, mi az, ami igazán hiányozni fog. A költözés előtt nem fogtam fel igazán, hogy elhagyjuk a városunkat. Amikor elmesélte a búcsúztatót, potyogni kezdtek a könnyeim, de nem, nem sírtam, csak folyt a könnyem.

Egy közösséget hagytunk el, ami az évek alatt gyűlt körénk, ami elfogadott, szeretett minket. Megbecsülést szereztünk ott, barátokat, haverokat és ismerősöket. Látásból ismerősöket, köszönős ismerősöket és beszélgetősöket. Voltak biztos pontok, vonatkozási pontok, hivatkozási alapok. Mindenki tudta, hogy kiscsoda Sasúr, Dundiseggű, Levente, Zsiráf és AdriM. Ismertük a pincéreket a kocsmákban. Tudtuk, ki kivel van, ki kivel volt. Ismertük a köröket.

Na, ez fog hiányozni. Nem a város.

És majd lesz olyan, ami megmarad, de az nem ugyazaz.

Beköltöztünk. Nem mondom, hogy sebek nélkül, mert nem. Kicsit gyorsan történtek az események, de nem totojázhattunk sokat két albérlet között a csomagjainkkal.

Most olyan érzés, mintha egy szállodában laknánk. Minden nagyon szép és kényelmes, de még nem volt idő belakni.

Ezt a kis lakóparki lakást a pihenésre, feltöltődésre találták ki. Nincs sehol íróasztal, munkahelynek berendezhető sarok. Mi pedig megszoktuk, hogy ahogyan gyerekként is, egyetemistaként is, tanárként és jómunkásemberként, vállalkozóként is, mindig volt saját asztalunk, számítógéppel, kislámpával, irattartókkal. Itt egyelőre csak egy számítógépasztal van, és persze kérdéses, hogy legyen-e külön mindenkinek egyáltalán.

Ez most átmeneti állapot. Majd eldől, hogy a munkát kizárólag a munkaidőre korlátozzuk-e az életünben, és otthon csak a feltöltődés lesz-e a fontos. Bár ennek nem sok esélyt adok. Mindketten munkamániásak vagyunk. Minket ez (is) tesz boldoggá - egyelőre.

Azt vettem észre, hogy Pesten az emberek nem boltba, hanem közértbe járnak. Megjegyezni! :)

A költözés gyönyörűséges munka, ha az ember életminőségét javítja az új lakás. DE!

Szolgáltatókhoz ki-bejelentkezgetni nem valami felemelő. Jó ötlet, de sajnos nem a vidékieknek találták ki az elköltöztem.hu -t. A Digi sem könnyítette meg a helyzetünket. Három hete igényletem netet és kábeltévét online, ki van építve a kábel a házban, de nem jelentkeznek, hogy kötnének. A callcenterben türelmet kérnek, e-mailt is írtam, de azt válaszolták, hogy menjek be az illetékes ügyfélszolgálatra. Persze nem érek oda a nyitvatartás alatt, marad a telefon, hívom őket egész nap, de vagy nem veszik fel, vagy foglalt folyamatosan.

Na és a csomagolás! Az internetet böngészve kiderítettem, hogy kb. mindent szarul csináltunk. A költözési tanácsadó cikkek szerint a könyveket lapjával, a tányérokat élével kellett volna dobozolni. Mi persze fordítva.

A fuvarszervezés körül is ment a cécó. Próbálkoztam olcsó költöztetőt szerezni mindenféle fuvarbörzés oldalon, volt pár jó ajánlat, de lehetetlen időpontokban tudtak volna pakolni. Néztem, megérné-e bérelni egy furgont, de a nagy távolság miatt az sem jött be. Maradt a legolcsóbb (gyakorlatilag nekünk nem kell érte fizetni), legrugalmasabb, de necces megoldás: szülői segítséggel két személyautóba próbáljuk benyomni a cuccainkat. SZE feladta postán az ágyneműinket, mert jó nagy helyet foglaltak a paplanok, párnák, pokrócok, 27 kg-os csomag, 20 000 Ft-ra biztosítva 1800 Ft-ért házhoz jött - hála barátnőmnek, aki átvette. Végülis nem olyan rossz ár ez. Most bizakodunk, hogy beférünk a két autóba, hogy jó idő lesz szombaton, hogy nem lesz túl fárasztó a vezetés a szülőknek - akik persze már hajnalban elindulnak a szülővárosunkból.

És van még három elefánt, ami nem fér el. Nekik szállást is kell keresni a barátoknál.

Azért jó buli ám! :)

Amit megtanultam az elmúlt hónapokban:

Én most már egy hálózsákkal, egy konzervnyitóval és egy villával bárhol életben maradok, ha van fedél a fejem felett. (Bankkártya, persze.) Ez bizonyított tény. Már borzasztóan elegem van abból, hogy négy hónapja számon kell tartanom, hogy éppen hol fogok aludni aznap, hogy hol a fogkefém, a tiszta ruhám, a dezodorom, a laptopom, a telefontöltőm és a hálózsákom.

Egy ismerős ötletét ellopva megszabadultunk egy rakás kedves, de tökéletesen haszontalan emléktárgytól. Csomagolás közben külön dobozba gyűjtöttük a soha nem használt, ajándékba kapott cuccokat: banánmintás tányér- és poháralátét, színes, műanyag koktélpálcák, plüssállatok, céges ajándékok a tollkészlettől a bögrékig, futóversenyen nyert baseball-sapkák, tanítványoktól kapott vidám gyertyatartók... Elképesztő mennyiség gyűlt össze.

Az utolsó búcsúbulin (igen, viszonylag sok volt) tombolát rendeztünk. Nem rendeset, mert pénzt nem volt pofánk kérni. Mindenki, aki eljött, 6 tombolát kapott, ami 6 garantált nyereményre jogosította. Pár pohár pálinka után fergeteges háromnegyedórát szereztünk a vendégeinknek. SZE kabaréba illő módon konferálta a sorsolást, és minden ajándékot úgy mutatott be, mintha valami műtárgy aukción lennénk.

Sajnáltuk volna, ha nekünk kell kidobálni ezeket a kukába, de a szerencsés nyerteseknek megengedtük, hogy megtegyék, ha nekik se fér több nipp a polcukra.

Ezen a hétvégén voltam utoljára "otthon" huzamosabb ideig. Január már a búcsúzkodás jegyében telt. Végigjártuk a barátokat, haverokat, vagy ők jöttek hozzánk. Köt még minket néhány erős szál a városhoz, emberek és gyerekek, akikkel egészen biztosan nem szakad meg a kapcsolat, de lényegében - kimondva-kimondatlanul - jónéhány spannal most találkoztunk feltehetően utoljára.

Csúnya dolog, de engem ez nem zavar. Már úgyis kezdtem érezni, hogy túl nagy/túl sok társadalmi kötelezettséget vettünk a nyakunkba, olyanokat is, amik nem biztos, hogy megérték az időt és a fáradtságot. SZE nehezebben viseli. Fél, hogy majd nagyon egyedül leszünk Budapesten.

A várossal más a helyzet. Egy életformát hagyunk itt, a múltunkat, az egyetemi évek emlékeit. Gombóc volt a torkomban, amikor legutóbb sétáltunk a főtéren és kölcsöngéppel fotózgattunk búcsúzóul turistásképeket. Meg amikor utoljára főzőcskéztünk és láblógattunk barátnőmmel az "otthoni" lakásban. Majd csak néhány hét múlva derül ki, hogy mit is jelenett nekünk ez a hely.

SZE különben kiadta a régi lakást a tulajdonos meghatalmazásával, és eladott még pár felesleges holmit. Élvezte, és még jó árat is kapott. Mondtam is neki, hogy beállhat a fővárosban értékesítőnek, mert úgy tűnik, bármit el tud adni.

Össze kell állítanom az éves cafeteria-csomagomat. Okosan kellene terveznem, de nehéz előre látni, mikor mire lesz szükségem. A bérlet és a melegétel utalvány (amit elfogadnak pár boltban is) mindenképp kell, de marad még havi 14 000 Ft, amit körültekintően kellene elosztani a magánnyugdíjpénztárra, egészségpénztárra, kultúrautalványra, ajándékutalványra, üdülési csekkre (ezt majdnem biztos, hogy nem veszek), internetutalványra.

Internetre márciustól mondjuk felhasználok havi 2500 Ft-ot, (ha sikerül rávenni a főbérlőt, hogy bejelenthessem ideiglenes lakcímnek az albérletet) év elejére veszek valamennyi kultúrát, hogy SZE-vel kicsit felfedezhessük a várost. Karácsony előtt jól jön az ajándékutalvány (ez is beváltható élelmiszerre). Egészségpénztárat rakni kéne, mert aktuális lenne mindkettőnknek egy fogorvososdi, és nem tudom, nem lenne-e jobb, ha magánorvoshoz mennénk? (Örök dilemma...) Megtanultam, milyen sokba kerül, ha beteg az ember. Az egészségpénztár meg arra is jó, hogy sportolni járjunk.

És persze a jövőre is kellene gondolnom, pláne úgy, hogy normális munkaviszonyt viszonylag vénen kezdtem folytatni. Tehát magánnyugdíjpénztár is kell.

Ebből a szempontból nem rossz ez a jegyrendszer, hogy rákényszerül az ember arra, hogy gondoljon az egészségére és a jövőjére is, különben nem nagyon tudja elkölteni másra az éves keretét (már aki...) a korlátozások miatt.

Csak okosan kellene most meghatároznom a hangsúlyokat.

Egek! Micsoda problémáim lettek!

7%-os fizetésemelést kaptam 2009-re, három hónap munka, és egy jó félhavi jutalom után. Így most azzal, hogy áttettem a székhelyem a fővárosba, több mint a dupláját éri a munkám és a tudásom, mint odahaza. Bejelentve, számlázgatás nélkül.

Ha SZE is talál munkát, akkor az ő fizetését egy az egyben félre tudjuk tenni. Ha igaz, akkor egy saját lakásra.

Most kaptam az infót, hogy ma ingyen lehet kávézni a Szent István téren tegnap nyitott California Café kávézóban. :)

Köszi, Cé! :)