Nagyjából egy éve kezdtem el írni a Szegénység blogot. Most visszaolvasva olyan ostobán bugyutának, bárgyúnak és kicsinyesnek tűnnek a bejegyzések.

De vissza tudok még emlékezni, és tudom, hogy akkoriban az volt az egyetlen esélyem, hogy ép ésszel kibírjam a helyzetet, ha a hétköznapok csip-csup ügyeit élem meg, nem a nagy keserűségeket és a miérteket.

Szerencsém volt, a válság kezdetén kaptam munkát. SZE viszont a válság közepén felmondott, hogy Pestre költözzön hozzám. Azóta szebb lakásban élünk, legalább annyi barátot találtunk, amennyit elhagytunk. Megengedhetünk magunknak ezt-azt, egy öltönyt, egy koncertet, fogorvost, nyelvtanárt. Gyűlik a pénz az önkéntes nyugdíjpénztári és az egészségpénztári számlán.

Mégis rajtunk a para. Továbbra is tartom magam a bűvös számokhoz (húst, felvágottat, szalámit 1000 Ft/kg, zöldséget-gyömölcsöt 300 Ft/kg, kenyeret 250 Ft/kg, tejet 150 Ft/liter felett nem szeretek venni.), minimálkajáláson vagyunk, bár néha belefér egy-egy giga adag pizza, sütemény, és olyankor nagy vendégvárás is.

Amit akkor megtanultam, azt megjegyeztem egy életre. Például azt, hogy ne halmozzak fel felesleges dolgokat. Cipőt, ruhát, bizsut, háztartási eszközt, ezerféle tisztítószert és illatszert. Egyszerűen nincs szükség ezekre a dolgokra.

Igénytelen vagyok? Meglehet.

Az egyetlen dolog, amire vágyom, hogy ne legyek kiszolgáltatott, ne legyek holmik rabszolgálja, és egyáltalán, hadd éljek úgy, hogy minél kevesebb dologra legyen szükségem.