Szegénység blog

Szombat hajnalban kaptam egy sms-t. A bank írt, hogy átutalták a fizetésemet. (Hmm, azt hittem, ilyenkor a bankosok is alszanak :))

Hát, mit mondjak, fura érzés volt... Konkrétan az volt a furcsa, hogy nem érzetem semmi különöset, nem dobogott hevesebben a szívem, nem húzódott mosolyra a szám, nem rohantam a legközelebbi atm-hez.

Igyekszem ezután sem költeni többet, mint amennyi a létfenntartáshoz kell, azt hiszem. Majd meglátjuk, elkap-e a fogaskerék, ha meglátok egy csábító kirakatot.

A múlt héten találtam albérletet, holnap beköltözöm, úgyhogy lesz helye a pénznek, majd megírom a részleteket.

Az utóbbi napokban a személyes levelezgetésbe kezdtünk néhány kommentelővel, ami miatt hanyagoltam a blogot. Úgyhogy most írok ide is az emberekről, akik körülvesznek.

Nem akarok belemenni a fővárosi és a vidéki emberek közti különbségek sztereotípiáiba, csak arról írok, amiket magam körül tapasztalok.

Féltem kicsit, hogy ki fogok lógni a munkahelyemen is a sorból, és az utcán szembejövők is kiszagolják rólam, hogy nem vagyok közéjük való. A félelmeim nem igazolódtak be. A kollégákon csak annyit érzékelek, hogy lazábbak, mint a régi munkahelyemen. Nincs bennük annyi bizonyítási kényszer, nem akarnak többnek látszani, mint amilyenek valójában, egyszerűen elhiszik, hogy éppen elég jók akkor is, ha csak önmagukat adják. Üdítő tapasztalat, és példát kell vennem róluk. El kéne már felejteni a görcsöket az én koromban. :)

Az utcán sem érzem magam idegennek. Mindig megmosolyogtat a metró, reggelente olyan érzésem van, mintha egy zombihadseregben menetelnék. Olyankor nem tudom eldönteni, hogy inkább az Equilibrium vagy a 28 nappal később tömegében sodródom.

Mégis, valahogyan nagyobb biztonságban érzem magam itt, mint otthon. Eddig még egyetlen koldus sem szólított le, nem szólt be senki az utcán, otthon ilyen csak akkor esett meg vele, ha nem léptem ki az utcára. Mondom, nem általánosítok, Pesten jó és biztonságos környéken dolgozom, és éjszaka meg nem járok az utcán, biztosan csak azért nem találkoztam még a város sötét oldalával.

Tegnap fellángolt az egyik régi, makacs sebem helye. Ég és bepirosodott. Nincs nálam semmilyen orvosi papír, a kencéim összetétele, semmi.

Most egyelőre nem szabad bepánikolni, ez még nem jelent semmit. Csak oda kell figyelni most nagyon mindenre.

Nincs okosság, nincs konklúzió, nincs elmélkedés arról, hogy miért is van ez. Ez van. És pont.

Mindig csodálkoztam azon, hogy egyesek mennyi mindent elő bírnak varázsolni a munkahelyi asztalfiókjukból.

Különösen a hölgykollégák kreatívak ebben:

• fénykép a családról
• vitaminok
• kézkrém
• tic-tac
• labello
• sajátbögre
• pótharisnya
• kistükör
• varrókészlet
• gyógyszer
• csoki
• szőlőcukor
• avonkatalógus
• dezodor
• hajlakk
• mittudomén.

Nekem összesen egy csomag papírzsepi van az asztalfiókomban, meg néha egy-két alma.

Amit viszont telepakolok, az a Netvibes fiókom.

A lehető leghétköznapibb módon telnek a napjaim.

Nővéremék kedvesek, olykor már túlzottan is gondoskodóak velem. Az utazás viszont egyre inkább elérzéstelenít, kezdem egészen zombinak érezni magam tőle, úgyhogy a héten - pláne a hóviszonyokat elnézve - barátnőmnél alszom két napot.

Nővéreméknek hála, a pénztelenséget észre sem veszem.

A napi százas, bármilyen röhejesen is hangzik, éppen elég. Bár kilengések vannak: a cigi és a kávé a ludas. Volt egy kritikus nap a múlt héten, amikor ittam négy kávét az automatából. De aztán nővérem adott egy csomag instant kávét, onnantól jóformán tényleg nem költöttem. Elég volt estig a szendvics meg az alma. Vacsit meg kaptam. (Ki ne hagyjam, hogy a munkám révén hetente egyszer-kétszer becsúszik egy-egy ingyenélés, fogadás, pogácsás-kávés-sütis megbeszélés. Így könnyű!)

Keresgélek már albérletet is. Valami kis akármilyen szobácska kéne, internettel, metróközelben, kaució nélkül. Csak addig, amíg nem jön ide SZE is.

Hm... Lehet, hogy én olvasom félre a kommentjeiteket, de ennél a posztnál nem a megcsalásról, bőrfelületekről írtam, hanem arról, hogy valaki kiegyensúlyozott házasságban lesz szerelmes.

Nem más az egy kicsit? A megcsalni/nem megcsalni kérdés más lapra tartozik, mindenki saját elvei szerint dönt. De tisztességes-e maradni a házasságban, megvárni míg elmúlik az új szerelem, vagy fel kell rúgni mindent, ha a szíved azt diktálja?

SZE napot hirdetek mára magamnak.

Péntek délután utazom haza, ilyenkor már (csütörtök este írtam ezt a posztot) ünneplőbe öltöztetem a szívem, mert készülök rá, hogy találkozunk. Minden péntek olyan, mintha karácsony este lenne.

Azért félek is kicsit a pénteki találkozástól mindig. Félek, hogy azzal szembesülök, hogy valami megváltozott köztünk. És nyilván mindig változik egy kapcsolat, akkor is, ha éppen nem választ el fizikai távolság. Csak olyankor nem olyan látványos. Most - bár már majdnem teljesen kigyógyultam a hétvégén rámtört önutálatból - különösen félek a találkozástól.

Más. Féltem SZE-t, mert pár napja mondogatja, hogy nagyon fáj a gyomra. Ha nem teszem oda az orra elé az ételt, hajlamos rá, hogy elfelejtsen enni. Nem lustaságból, vagy ügyetlenségből, hanem mert lefoglalják a dolgozatok, a versenyfelkészítés, az órára készülés. Azt hiszem, ezért fájhat a gyomra.

Beszélgettünk SZE-rel mostanában arról, hogy mi történik, ha egy házaspár egyik tagja szerelmes lesz egy harmadikba.

Hogyan jött elő a téma? A közvetlen közelünkben láttunk (szomszédunknál) egy szép, tiszta, beteljesületlen, drámai lángolást, és persze a Pestre költözésem miatt is felébredtek a félelmeink.

A kapcsolatunk első négy évében szentül meg voltam róla győződve, hogy nem fordulhat elő egyikünkkel sem, hogy másba lesz szerelmes. Komolyan így gondoltam. És kérlek, hogy ne gyertek azzal, hogy mennyire gyerekesen naiv voltam. Persze, hogy az voltam.

Aztán történt, hogy hirtelen, derült égből villámcsapásként SZE szakított velem. Az ok: megismert egy másik lányt. (Az igazi ok nyilván nem ez volt. Csak akkor még nem tudtuk kibogozni, hogy miért nem érezte magát tökéletesen jól a kapcsolatunkban. Így megoldani sem tudtuk a problémát.)

Egy nyáron át külön voltunk. Szakítós blogról jól ismert módokon haldokoltam. Aztán nagy kibékülés. De rajtam ott maradt a kutyaharapás, amit ugye szőrével... Szakítottam, miközben végig éreztem, hogy közelről sincs vége köztem és SZE között, és hogy bármikor visszafogadna. Néhány hónapig még jöttek-mentek páran az életünkben, aztán ennek a szakasznak egyik pillanatról a másikra vége szakadt. Volt egy katarktikus pillanat, amikor  csak azt vettem észre, hogy vége minden önérzetből fakadó fájdalomnak, félelemnek és bizonytalanságnak.

De azóta azt is tudjuk, hogy jöhetnek kísértések, érzések, találkozások. A kérdés, hogy mihez kezdünk ezekkel?

Hogy a tegnapi lelkizés eredetére is rávilágítsak némiképp, el kell mesélnem, hogy mik történtek a múlt héten.

Csapatépítő tréningen voltam egy négycsillagos szállodában. Volt ott minden, ami csak a régi életemre emlékeztet. Svédasztalos kajálások, korlátlan italfogyasztás, hajnalig tartó buli. Első este - két pohár bor után - vettem egy doboz cigit, partiarcoskodtam, aztán elővettem a laptopomat még hajnalban, hogy megnézzem az e-mailjeimet, amire napközben nem jutott idő. Úgy éreztem, én vagyok megint az élet királynője, aki mindent a kezében tart, és bármit megkaphat.

Akkor olvastam el a kommenteiteket is. És akkor döbbentem rá, hogy egy egész napig megint úgy gondolkodtam, úgy döntöttem, úgy választottam, mintha az elmúlt fél év meg sem történt volna. Semmi sem változott.

Ott ültem hajnali négykor a szállodában, ugrattam a jónépet, osztottam az észt, ittam a drága borokat, és szívtam a cigit, mintha nem tudnám másra költeni azt az 520 Ft-ot. (Mert a cigi ugye nem volt benne a korlátlan fogyasztásban.)

Másnap reggel hányingerem volt magamtól. Nem bírtam lenyelni egy falatot sem az ételből. Nem bírtam a szemükbe nézni azoknak, akikkel előző éjszaka még együtt mulattam. Merthogy azt sem tudom, ki vagyok én. Mert akinek most látom magam, az megijeszt.

Nagyon rosszul esik, hogy Céadaoint bántotta valaki(k?) a kommentelők közül... Cé: sajnálom.

Nem tudom, miért fajulhatott el idáig ez a viccelődés arról, hogy melyik nick mögött áll ugyanaz az ember.

Tudomásul kellene talán venni, hogy az interneten teljesen céltalan és felesleges egymás személyazonosságát firtatni. Éppen az a jó ebben a helyszínben, hogy nem a társadalmi rangod, a pénzed meg a külsőd alapján ítélnek meg, hanem csak a gondolataid és a szavaid által. És arra is rá kellene jönni, hogy vétkezni, sérülést okozni gondolattal és szóval is lehetséges.

Emlékeztetőül - akinek inge - olvassa el újra a Jognyilatkozat című posztot.

Szerény véleményem szerint.

ui1: Én hiszek a szólásszabadságban. Mégis inkább moderálni kellett volna minden ostobaságot? Kezdek elgondolkodni azon, hogy mégis inkább Rékuc az ideális blogháziasszony.

ui2:100+ hozzászólás egyetlen poszthoz, Index-címlap nélkül???? Jézusanyám, hová kerültem...

Kommentelők: ez már nem a régi Szegénység blog. Most ez van, ez jön ki belőlem.

Rendszerint évek hosszú munkájával felépítek egy elképzelést saját magamról, saját magamnak. Aztán történik valami zavarbaejtő, odasodor az élet valaki mellé, akire nem számítottam, vagy elveszítek valakit, akit öröknek gondoltam.

És mindent újra, előlről kell kezdeni, mert kiderül, hogy eltemetettnek hitt érzések és gondolatok élednek fel újra bennem. Kérdések bukkannak fel a semmiből, amikre válaszokat kell adni.

Most épp az történik velem, hogy

1. vagy megingott a talaj a lábam alatt egy kicsit.

2. vagy az egész életemet kell újragondolom.

Nem tudom, de most úgy érzem, hogy belekerültem egy örvénybe. Nem tudom, meddig fog tartani, és mennyi marad meg belőlem, csak azt érzem, hogy nagyon sodor, én meg kétségbeesve kapálózom. És itt most egyáltalán nem a szegénységről van szó.

Miért írom ezeket a kódolatlan ömlengéseket? Mert egyszer már segített a blogolás. Mert talán így rendet tudok tenni a fejemben.

Sonki feldobta:

Mondjuk november 27-én, csütörtökön este 19:00-tól a Szimpla kertben?

Én meg elkondolkoztam rajta, hogyha csak SZF-ként mutatkozom be, akkor ugye nem fedtem fel az inkognitómat? Kivéve, ha eljön valaki, akit véletlenül személyesen is ismerek. De akkor meg bemondom, hogy csak egy mezei kommentelő vagyok, és bármely hasonlóság köztem és SZF között csak a fantázia szüleménye...

Ez milyen lenne má'? :DDDD

Ja, ez a Szipla kert milyen hely? Mármint a honlapját lecsekkoltam, de amúgy... Mit adnak ott 100 Ft-ért? ;DDD

Helykitöltő posztok? Hirtelen címváltozás?

Ugye magyarázatra szorul, mi is folyik itt?

Hosszú leszek, összeszedetlen, és az is megeshet, hogy nem minden kérdésre adok ma választ.

Ez most itt csak a felvezetés.

Onnan kezdem, hogy sok-sok évvel ezelőtt szembesültem először azzal, mennyire gyenge jellem vagyok. Egy osztályfőnöki órán az abortusz volt a téma. Az volt a kérdés, ki mit tenne, ha kiderülne, hogy terhes. Én szent meggyőződéssel állítottam, hogy megtartanám a babát. Emberi élet tisztelete és a többi szokásos érv...

Aztán éppen két héttel ezután a beszélgetés után történt, hogy nem jött meg a menzeszem. Egy anyukámmal átbőgött, átbeszélgetett hétvége után 1000%-ig biztos voltam benne, hogy nem akarom megtartani a gyereket 16 évesen. Az a vicces az egészben, hogy hihetetlenül kicsi esélye volt annak, hogy valóban terhes vagyok, ráadásul, amikor meghoztam a szükségtelen és nehéz döntést, azonnal kiderült, hogy csak késett egy kicsit a vérzés.

Amit ebből az esetből megtanultam, az az, hogy a szép elvek csak akkor érnek valamit, ha a gyakorlatban is képes vagyok hithű döntéseket hozni.

Csak velem történik ilyen? Vagy mással is megesett már, hogy bort ivott és...?

Rékuc: A legrosszabb blogok 

Viola: Kedvenc blogjaim

Olvastam a kommentekben, hogy jönnétek blogtalálkozóra.

Gondolom, hogy nem rám lennétek kíváncsiak, úgyhogy szabad teret adok a kommentelőknek. Ha írtok egy helyet és egy időpontot, megírom egy posztban. ;)

Én egyedül The King & Kingával találkoznék szívesen, mert azt hiszem, tudnék neki pár megfontolandó tanácsot mondani. (Nem mintha a többiekre nem lennék kíváncsi, de azt hiszem, nem tudnék mit kezdeni a helyzettel. :))

Ja, igen. Új nevet és leírást kapott tőlem a blog.

Most egy ideig ez lesz, amíg jobb nem jut eszembe.

Van egy srác itt Pesten. A buszmegállóban szinte mindennap összefutunk. Gyönyörű kreol bőre, hatalmas szemei vannak.

Ha találkozunk, leplezetlenül bámul rám. És ha összeakad a tekintetünk, szemtelen és ellenállhatatlan vigyor ül ki az arcára. Én meg zavarba jövök és lesütöm a szemem, mert olyan, mintha a vesémbe látna.

Különös ismertetőjele, hogy bal kezében mindig egy plüss Sponya Bobot szorongat, jobb kezével meg az anyukája kezét.

Mindig jó kedvem lesz, amikor találkozunk. :)

Még múlt héten, Céadaoinnal való találkozásunk előtt a Bazilika előtt sétáltam el, miközben épp nagypapám hívott telefonon.

Kellemesen meleg este volt, jó kis őszi illatokkal a levegőben. Amikor felnéztem a kivilágított Bazilikára, miközben a papám mesélt a jobb fülembe, tejesen meghatódtam. Valahogy úgy éreztem, otthon vagyok. Mindenki közel van, akit szeretek.

Mindegy hány kilométernyire.

Szerintem olyannak látod a helyet, ahol élsz, amilyen élmények kapcsolnak hozzá. Nekem azért volt egyszerű jönnöm, mert sok olyasmi történt otthon, amire könnyebb nem emlékezni.

Amióta az új munkahelyen dolgozom, szinte egyik képzésről a másikra járok. Pontosabban épp egy külső audit kezdődött, és az auditorok mellé rendeltek állandó megfigyelőnek. Az az elv, hogy bele kell pillantanom a cég minden részlegének munkájába, és minél több partnerhez is el kell jutnom.

Szerencsére nem először történik velem hasonló, mert akkor azt sem tudnám, hol áll a fejem. Így most már nem akarok azonnal mindent megérteni és megtanulni, egyszerűen csak figyelek és szelektálok.

Jó, hogy az egyik auditor egy szakmai példaképem volt, akinek eddig csak a könyveit ismertem. Otthon nem lett volna túl sok esélyem eltölteni vele egy napot, megfigyelni munka közben.

Rossz, hogy eddig mindig volt olyan felettesem, akihez szakmai segítségért fordulhattam. Most teljesen egyedül kell majd döntéseket hoznom a területemen, a főnököm csak vétójoggal él. Ehhez azért fel kell nőnöm kicsit. Önbizalom kell és határozottság valahonnan gyorsan és hamar.

Aztán azt is megtanultam még régről, hogy a kollégák megismerése talán fontosabb, mint az iso-s dokumentációk. Mert ők tudnak segíteni (ártani?), a jegyzeteim meg nem mindig. Szeretném, ha befogadnának.

Nővéreméknél a lakáskörülmények egészen mások, mint nálunk. Egyedi gázfűtés van. Lehet spórolni, nem úgy, mint a távfűtéses panelben.

Tele van vele a média, hogyan lehet a recesszió idején költséget csökkenteni. A héten legalább háromszor hallottam, hogy ezzel, meg azzal annyi energiát lehet megspórolni, amennyi a hétvégi főzéshez elegendő.

Pár aprósággal próbálok én is spórolni nővéreméknél a fűtésen:

1. A neten olvastam, hogy hővisszaverő fóliát - vagy alufóliát - kell a radiátor mögé tenni, így nem a falat, hanem a levegőt fűti a radiátor. Jelentem, itt nővéreméknél már felszereltük az alufóliát.
2. A szobámban szárítom a hajam, a hajszárító melege nem "vész kárba".
3. Ide hozzuk a kiteregetett ruhákat is, mert a pára növeli a hőérzetet.
4. Szellőztetés csak gyorsan, kereszthuzattal.
5. Inkább pulóver és plussz egy pokróc, mint feljebb tekerni a fűtést.
6. Fürdés után rögtön az ágyba! Ha elalvás előtt még netezek, jobban fázom éjjel, mint fürdés után.

Egyébként régen nagypapámnak volt elektromos ágymelegítője. Ezen az elven most elkezdtek gyártani olyan elektromos szőnyegeket, amikkel szintén lehet spórolni. Amikor a számítógép előtt ülök, bőven elég lenne, ha 18 fokra állítanánk be a szoba hőmérsékletét, és a lábam alá tennénk egy kis szőnyeget.

Ezt a technikát már virágboltokban, áruházakban használják - így az eladó, pénztáros nem fázik, de a növények, meg a nagykabátos vevők is jól érzik magukat.

Nem tudom, mikortól válik rutinná a közlekedés itt Pesten, de egyelőre kényszeresen figyelem a metróban a táblákat. Egyszer sikerült annyira elbambulnom, hogy egy megállóval tovább mentem, mint kellett volna.

Este hazafelé meg a buszon - hát persze, hogy nagy csomagokkal - a sofőr ébresztett fel, hogy hahó végállomás. Két megállónyival vétettem el a célt. A faluban egyedül a kocsmák szerint bírok tájékozódni még.

Az viszont vicces, hogy ez alatt a pár nap alatt hárman kértek tőlem útbaigazítást Pesten. Segíteni nem tudtam, de ezek szerint nincs rám írva, hogy vidéki vagyok.

Jéggyertya 50 Ft-ból - szomszédoknak, haveroknak akár.

Szeretjük nagyon már az elkészítését is. Nagy konzervdobozba állítasz bele egy egyszerű, olcsó gyertyát, és fenyőgallyat, borókát, vagy örökzöldet teszel köré, esetleg szép kavicsokat, bogyókat, ami csak tetszik és eszedbe jut. Ha kész, feltöltöd vízzel, és kirakod az erkélyre, udvarra, hogy megfagyjon. (Épp csak a gyertya kanócos teteje lógjon ki a vízből.)

Mielőtt ajándékozod, kicsit fel kell melegíteni, hogy kivehesd a dobozból. Aztán innentől óvatosnak kell lenni, nincs sok időd, hogy odaérj vele a címzetthez. Alufóliába célszerű csomagolni, mert az tartja a hideget.

Amíg ég, gyönyörűen visszatükröződik a láng a jégen...

Most jut eszembe: csillagszórókat is lehetne állítani bele.

Az első héten annyi új impulzus ért, hogy alig tudtam aludni valamennyit. Nem volt időm azon gondolkodni, vajon mi lehet otthon SZE-vel.

Aztán szerdán valahogy furcsán éreztem magam. Csetlő-botló bénultság egész nap. Gyakran vagyok úgy, hogy magam sem tudom még megfogalmazni, mi a bajom, de a testem már jelez, hogy valami nincs rendben. Ilyenkor kicsit jobban figyelek, és megkérdezem magamtól, mi a baj. (Gyengeelméjű vagyok?)

Szóval szerdán észre vettem, hogy egész nap gombóc van a torkomban. Akkor jöttem rá, hogy azért, mert hiányzik. Hiába beszélünk minden este skypeon, hiába írunk e-maileket is, mégis más, mint hozzábújni.

De ahogy tudatosult bennem a hiánya, máris könnyebb lett minden. Hiszen pénteken már találkozunk... Szentimentális liba vagyok: a telefonom képernyőjére is rányomtam a fotóját, hogy mindig láthassam. :)

Alig vártam a viszontlátás. Nem csoda, hogy csalódás lett a vége. Az első szervuszban összevesztünk valami butaságon.

Aztán hazaértünk, megvacsoráztunk, és persze jól kibékültünk. A hétvége meg olyan szépen telt, hogy nem is emlékszem, volt-e valaha hasonló. :)

(Hehehe, figyelitek, milyen szép a poszt időzítése...)

SZE-nek meggyűlt a baja a rasszizmussal. (Ha nem leszek PC, elnézést...)

Nem az iskolában többségben lévő roma kisebbségnek szólnak be a magyar gyerekek. Hanem fordítva.

A romák a nemromákat (gádzsókat) magyar nyelven parasztoknak hívják. Pont úgy, ahogy mostanában a magyarok között terjed az ork, a svéd, meg sok egyéb alternatív megnevezés.

- Maradjál má', te büdös paraszt! - ez az egyik leggyakrabban elhangzó rasszista (?) mondat. A Büdös cigány fordítottja.

De kell-e, lehet-e tenni valamit a parasztozás ellen? Ugyanolyan szigorú írásbeli intő járjon érte, mint a cigányozásért? Vagy csak a hülyézéssel vegyük egy kalap alá?

Haj, édes, szép, cseppet sem PC anyanyelvünk...

Egy kis adalék.

Dadagaladriel posztja - ide indult kommentnek, de aztán mégsem...

The King & Kinga is blogger lett miattunk. :)

Mindenki a maga módján.