Ez az a poszt, amelyet soha nem gondoltam, hogy meg fogok írni, de már 1-2 hete érik bennem, nem tudom visszatartani.
Hogy miért nincsenek posztok/miért vannak szar posztok...
Magyarázkodás? Agónia? Válság? Düh? Fájdalom? Keserűség?
Tényleg nem volt koncepcióm arról, mi is lesz ez a blog. Tettem rá kísérletet, hogy vendégposztokkal kanyarodjak egyet a tematikus blog műfaja felé, de nem írtatok annyit és annyian, hogy legalább napi szinten legyen mellettem valaki, aki posztol. (Ha valaki akar, bármikor csatlakozhat! Senkit nem utasítottam vissza, és senkit nem cenzúráztam.)
Úgyhogy maradt, aminek indult: énblog.
Csakhogy... Elfogyóban van a belső motiváció a blogolásra. Nem mondhatom el senkinek, és már nem akarom elmondani mindenkinek sem. Talán azért, mert a helyére kerültek bennem a dolgok, talán azért, mert munkám lett és lesz, és már most némi fizetésem is van a takarításból meg a gyerekcsőszködésből.
De talán más oka is van annak, hogy nem írok szívesen...
Bár eleinte inkább ösztönöztek a kritikus hozzászólások, és kemény csajnak tartottam magam, mára elfogyott belőlem az erő és a türelem. Nincs kedvem a szélmalomharchoz. Ti nyertetek.
Egy szomorú tapasztalattal lettem gazdagabb: a kommentelők jelentős része vagy el sem olvassa a posztjaimat, vagy nem értelmezi, vagy szándékosan félreértelmezi. Vagy ilyen sok funkcionális analfabéta akarja elmondani a véleményét, vagy ilyen sok a rosszindulatú ember.
De még csak nem is ez keserít el, hanem az, hogy - ahogyan a gyerekek között Szegényember - én is azt tapasztaltam meg itt, hogy még a minimális tiszteletet sem adják meg egyesek. Pedig én is élő, hús-vér ember vagyok, olyan mint bárki más az internet másik oldalán.
Nem vágyom elismerésre, csak minimális tiszteletre. Csak arra, hogy ne rúgjanak belém.
Igen, értem én, hogy a blogger kvázi "közszereplő", ha végtére is engedélyezi a komenneteket. Értem én, hogy könnyű arctalanul bántani valakit. Tisztában vagyok ezzel, vállaltam a rizikót, sohasem tiltakoztam. Egyszerűen csak belefáradtam.
Hogy értsétek, miről beszélek, két jellemző és általános (szándékos?) félreértelmezés:
Szinte közmondássá vált, hogy 3 liter vízben fürdök. Aki vette a fáradtságot, hogy elolvassa és értelmezze az onimózus írást, annak számára világos, hogy extrém kürölmények között sikerült 3 liter vízben lemosdanom és hajat mosnom. A bejegyzés végén világosan ott áll, hogy nem tudom, mennyi vízben tusolok most, de igyekszem spórolni a vízzel.
A másik: napi 100 Ft költőpénz. Szó sincs arról, hogy ennyi pénzből kell megoldanom majd az étkezést. Ez a pénz arra van, ha túlóráznom kell, és nem bírom ki vacsoráig az nővéreméktől hozott szendviccsel - ami általában menni szokott még kemény fizikai munka mellett is. Azokra az esetekre gondolok, amikor nem tervezhető a munka - nem szalag mellé fogok kerülni, a szakmámban nem ritkák a váratlan helyzetek. Ilyenkor fel kell készülnöm arra, hogy 100 Ft-ból csillapítsam az éhségemet.
Most nem tudom, mi lesz.
Céadaoin írta nekem, hogy felelős lettem a rókámért, akit megszelidítettem. Felelős lettem ezért a közösségért, ami itt alakulgatott. Mondanám, hogy ezért még érdemes. De sajnos tudom, hogy mi lenne rá a reakció...
Utolsó kommentek