Offtopik poszt arról, hogyan lettem értelmiségi / hogyan nem lettem értelmiségi / hogyan lettem nemértelmiségi. (Ízlés szerint választandó.)

Érettségikor úgy éreztem, hogy összeállt a fejem a világ képe. Lett világképem, vagy mi.

Egy eminens, de átlagos gimnazista szintjén tudtam minden tantárgy anyagát. A tételek kidolgozása és megtanulása után úgy éreztem, okosabb vagyok, mint... mondjuk egy ötödikes. Jól összeállt minden. És ez olyan jó érzéssel töltött el.

Az egyetemen csillogó szemmel hallgattam végig az első szemesztert, büszke voltam, hogy ott lehetek. Az első évfolyamdolgozatba minden tudásomat beleadtam. Úgy éreztem, ez volt addigi életem legnagyobb teljesítménye. Az előadó meg leordította az egész évfolyamot, miután elolvasta az irományainkat. - Maguk idióta óvodások, semmit nem fogtak fel az anyagból. Mindenkit ki kellene rúgni innét.

Akkor a tanár egy sokkoló erejú húsz percben elmondta mindazt, amit aztán az összes többi tanévben gyakoroltunk.

Azt mondta el kerek, világos, érthető mondatokban, hogy mindaz, amit az általános iskolában és középiskolában tanultunk hülyeség. Megtanították nekünk, hogyan kell végletekig leegyszerűsített, előre megírt felvilágosodás kori és marxista sémák szerint gondolkodni. Pedig nem kell. Sőt hülyeség. Gyávaság. Ostobaság. Gyengeség. Ámde biztonságos.

És valóban, az egyetem alatt szép lassan kiderült, hogy semmi sem úgy van, ahogyan azt az egyébként igen progresszív középiskolámban tanították.

Például kiderült, hogy nincs ilyen, hogy feudalizmus. Mondjuk, hogy van, de akkor sem olyan, ahogyan megtanultuk anno. Hűbéri lánc? Baromság. Volt valami ilyesmi, de minden területen másféle volt, olyan változatot, amint a tankönyvek írnak, soha sehol egyetlen kutatás sem fedezett fel.

Szégyenszemre épp az én dolgozatomból emelt ki egy szófordulatot a professzor, hogy azzal példálózzon: fontos, hogy küzdjünk a társadalmi előítéletek ellen. A professzor megrökönyödött. Mi a baj az előítéletekkel? Előítéletek nélkül borzalmas lenne az életünk. Ha nem ítélnénk a látszatból, minden vicsorgó, nyáladzó ebet meg akarnánk simogatni. Az előítéletek segítenek abban, hogy tájékozódjunk a mindennapjainkban, és könnyebben hozzunk meg döntéseket. Koszos ruhájú asszonyt nem szeretjük, nem lesz belőle gondos feleség és háziasszony. Mi a baj az előítéletekkel?

Kiderült, hogy nincs olyan, hogy alany, állítmány. Hanem topik van, kvantor van, meg fókusz van. Mostanában. De szinte biztos, hogy kétszáz év múlva majd más lesz.

Kiderült, hogy semmi baj azzal, hogy cuki, édi, szupcsi. Ettől még nem romlik le édes anyanyelvünk. Akit mégis zavar, az hívja a rovart rovátkolt baromnak.

Kiderült, hogy nincs két egyforma történelem. Olvass bele egy román vagy egy szlovák történelem tankönyvbe, mit írnak a mi Mátyás királyunkról! Ki dönti el, hogy melyik a hiteles? Akkor is azt gondolnánk a középkori emberről, hogy buzgón vallásos volt, ha történetesen nem szerzetesek, hanem mondjuk kurtizánok írták volna a krónikákat?

Kiderült, hogy minden, amit addig gondoltam a világról, az teljes tévedés. Összetörtem. Eltartott egy fél évig, amíg feldolgoztam a traumát. Azóta sokat kérdezek, és csak nagyon ritkán állítok.

Értelmiségi-e vagyok?