A múlt héten már informálisan kipuhatoltam a főnökömtől, hogy a próbaidőm lejártával hosszabbítanának, amit a teljesítmény-értékelésemen hallottam, attól azért leesett az állam.

Arról van szó, hogy megkaptam életem eddigi legnagyobb szakmai elismerését a nagyfőnöktől, egy olyan mondat formájában, amit le sem merek ide írni. A közvetlen főnököm írásban is megdicsért, és hogy mindennek nyomatékot is adjanak, hozzám vágtak még félhavi béremnek megfelelő jutalmat is.

Amikor a karácsonyi vacsorán megkérdeztem, hogy emlékeznek-e rá, hogy még próbaidőn vagyok, azt mondták, hogy az a normális, ha a teljesítményt - minden egyéb körülménytől függetlenül - elismerik.

Ja, jó! Csak eddig a szép szavak mellé párezer forintokat szoktak adni (azt is zsebbe) a munkáltatóim, amíg vállalkozóként dolgoztam.

Nem akarok profán lenni, de olyan volt, mint a mennyből az angyal... a pénz is, meg az elismerés is.

Egyedül azért pironkodtam, mert pontosan tudom, hogy egyáltalán nem hoztam eddig a legjobb, meg az általam elvárt formámat a munkában. SZE és egy rendes, rendezett, békés otthon nélkül, ilyen zűrös hónapok után - bár nagyon igyekeztem - azért nem voltam csúcsformában.

Most viszont annyira motivált vagyok, hogy nem bírok lefeküdni aludni, csak püfölöm a billentyűzetet, és közben járatom az agyamat, hogy hogyan szolgáljak rá a megszerzett bizalomra.