Még csak hétfő este van, és máris hiányzik. Magányosnak érzem magam.

A telefon, msn nem az én műfajom: ideges leszek és türelmetlen. Az nekem kevés.

Most itt gubbasztok az ágyamon, mintha saját magamat száműztem volna egy lakatlan szigetre. Nincs kedvem mosolyogni, beszélgetni, vagy tenni valami hasznosat. Pedig csak pár órája nem találkoztunk, máris hiányzik, hogy megérintsen.

Az öklöm pont beleillik a markába, ha nincs kesztyűm.

Miért van az, hogy ennyi sok év után még mindig csak akkor érzem teljesnek a világot, ha fogja a kezem? Nem kell más, csakhogy fogja a kezemet. Rajta kívül soha senki így, ilyen borzongatóan és mégis biztonságot adóan nem fogta a kezem, ahogyan ő. Sem szorosan, és nem is túl gyengén, hanem pont úgy, ahogy nekem jó.