Az utóbbi napokban a személyes levelezgetésbe kezdtünk néhány kommentelővel, ami miatt hanyagoltam a blogot. Úgyhogy most írok ide is az emberekről, akik körülvesznek.

Nem akarok belemenni a fővárosi és a vidéki emberek közti különbségek sztereotípiáiba, csak arról írok, amiket magam körül tapasztalok.

Féltem kicsit, hogy ki fogok lógni a munkahelyemen is a sorból, és az utcán szembejövők is kiszagolják rólam, hogy nem vagyok közéjük való. A félelmeim nem igazolódtak be. A kollégákon csak annyit érzékelek, hogy lazábbak, mint a régi munkahelyemen. Nincs bennük annyi bizonyítási kényszer, nem akarnak többnek látszani, mint amilyenek valójában, egyszerűen elhiszik, hogy éppen elég jók akkor is, ha csak önmagukat adják. Üdítő tapasztalat, és példát kell vennem róluk. El kéne már felejteni a görcsöket az én koromban. :)

Az utcán sem érzem magam idegennek. Mindig megmosolyogtat a metró, reggelente olyan érzésem van, mintha egy zombihadseregben menetelnék. Olyankor nem tudom eldönteni, hogy inkább az Equilibrium vagy a 28 nappal később tömegében sodródom.

Mégis, valahogyan nagyobb biztonságban érzem magam itt, mint otthon. Eddig még egyetlen koldus sem szólított le, nem szólt be senki az utcán, otthon ilyen csak akkor esett meg vele, ha nem léptem ki az utcára. Mondom, nem általánosítok, Pesten jó és biztonságos környéken dolgozom, és éjszaka meg nem járok az utcán, biztosan csak azért nem találkoztam még a város sötét oldalával.