Azt hiszem, egész életemben két igazi mesterem volt. Két olyan ember, akitől az iskolában és az életben is használható tudást kaptam. Mindketten egyik pillanatról a másikra léptek ki az életemből.
Az elsőt - az igazit, a zongoratanáromat - infarktus vitte el, egy olyan napon, amikor kamaszkorom legmagasabb csúcsán voltam, amikor a legboldogabb voltam egy sikeres verseny után. Talán akkor, amikor először éreztem, hogy sok mindenre képes vagyok már egyedül is. Három héttel később tudtam meg, hogy meghalt - hírzárlatot kért a családja. Mégis érzem azóta is a jelenlétét. Különleges kapcsolatunk volt. Keményen bánt velem, soha sem dícsért, mindig mástól hallottam, mennyire büszke rám. Én mindig lázadtam ellene, sose értettem egyet vele, amikor szavakkal magyarázott, de amikor csak a gesztusokkal és a zene nyelvén kommunikáltunk, pontosan tudtuk, mit gondol a másik.
A másik mestertől eleinte sokat tanultam, de egy évvel később már láttam benne az esendő és öregedő, saját maga körül forgó pedagógust. Az utolsó hónapok beszélgetésein már érzetem, hogy nem inspirálják a gondolataim, hanem kifejezetten ellenségesen közelít hozzám, és nem kapok tőle semmi újat. Az utolsó vizsgán már biztosan tudtam, soha többé nem keres majd, és azt sem akarja, hogy én keressem. Még írtam neki egy e-mailt, de olyan kurta-furcsán válaszolt, hogy nem firtattam tovább.
Lehet, hogy ez a mesteres dolog amolyan apakomplexus nálam, de jó lenne találni most is egyet. Ha egyáltalán képes vagyok még rá.
Utolsó kommentek