Kultúrvasárnap után ma megdöbbentő vallomás következik. Konferenciahiéna lettem. Mindig szerettem a konferenciákat meg a kiállításokat. Isten nagy állatkertjének mindenféle lakója megfordul itt. Egyszerűen lenyűgöz, hogy milyen sokfélék az emberek, milyen sokféleképp viselkednek. Egy konferencián 100-200 vadidegent figyelhetsz meg egy-két-három napon keresztül.
Persze a prezentációk és a bemutatók általában csapnivalóak. Semmi újat nem mondanak, és még csak nem is szórakoztatóak az előadók. Üdítő, ha van egy-két kivétel konferenciánként.
Na, idén nyáron elmentem az összes ingyenesen látogatható, szakterületembe vágó észosztásra a városban. Egyrészt tanulmányozni az embereket és építeni a kapcsolatokat, másrészt tanulni, harmadrészt enni, negyedrészt felvenni a legtöbbször értékes kiadványokból, jegyzettömbökből, stb-ből álló konferenciacsomagot.
Ez az evés téma számomra új.
Azelőtt egyszerűen undorítónak találtam a svédasztalokat lerohanó konferenciázókat, akik púposra pakolták a tányérjaikat, aztán meg fuldokoltak a rosszulléttől. Ezért én soha nem ettem semmit ilyen helyeken, odaültem a bárpulthoz, jó messze a hivatalos kávészünetelőktől és vettem magamnak egy kávét és egy ásványvizet.
Mostanában viszont én is beállok a sorba. És miközben nyelem a hortobágyi palacsintát, Szegényemberre gondolok.
Az azért megnyugtat, hogy vannak nálam szegényebb konferenciahiénák is. Azokra gondolok, akik a gyümölcstálakról nem a tányérjukba, hanem egyenesen a retiküljükbe pakolják a banánt és a narancsot. Meg azokra, akik csomagolnak a pogácsából egy keveset az útra.
Utolsó kommentek