Sajnálom, hogy Szegényemberről nem épp pozitív képet festenek a soraim. Igyekeztem kerülni a témát, nem akartalak titeket az érzelmeimmel traktálni, gyakran cenzúráztam magamat ilyen téren. De most a tisztán látás végett mégis akarok írni rólunk. Lehet, hogy nyálas lesz, előre elnézést kérek érte!

Szegényember - hát már az elnevezés is, ugye? Egy nickmagyarázó posztban már utaltam a József Attila-versre, aminek az utolsó sorai jellemzik leginkább az érzéseimet:

"De akármily gyönyörű lány lennék,
Szegényember szeretője lennék."

Nekem ez a vers azt mondja, hogy olyan az életem, amilyen, de nem cserélném el, akkor sem, ha megtehetném. A Szegényember szeretője névnek kicsit félreérthető lenne, így lettem Szegényember felesége. Így lett ő Szegényember. A szó költői értelmében.

Bár, ahogy egy kommentelő ma megjegyzete, valójában nem vagyunk házasok, miközben úgy tekintünk egymásra, mintha azok lennénk. Megesküdtünk - nem Isten és az állam színe előtt, hanem egymás előtt, szavak nélkül.

Szóval Szegényember, amikor olvasta a távkapcsolattal járó rizókókról szóló kommenteket, ezt mondta:

- Ránk nincsen recept. Mindketten kakukktojások vagyunk.

Lehet. Ahogyan mindenki más is kakukktojás. Nincs recept arra, hogyan éljen és érezzen egy kapcsolatban két ember. Nem kell hinni a női magazinoknak. A lényeg, hogy mindkét félnek jó legyen. Szadista a mazochistával, és így tovább...

Igen, a mi kapcsolatunkra nem nagyon jellemzőek a hagyományos nemi szerepek. Közös életünk nagyobbik részében én kerestem többet, ám ő vigyázott a családi tűzhelyre. Neki van érzéke ahhoz, hogy apró szertartásokkal családot kovácsoljon az életközösségből. Én meg kockázatvállaló vagyok. Én a hirtelen lángoló, lelkesedni tudó, ő a racionális, olykor pesszimista. Kiegészítjük egymást.

A döntéseink előtt kikérjük egymás véleményét, ami olykor igen nagy csatákba torkollik. De ha valamelyikőnk meghozott egy döntést, onnantól tűzön-vizen át támogatjuk benne egymást. Akkor is, ha nem értünk vele egyet. Így alakult ki kettőnk között az a szokás, hogy ha valakinek szüksége van a segítségre, támogatásra, akkor a másik gyakran minden erőn felül, minden képzeletet meghaladóan nyújt neki igény szerint, bőkezűen, fenntartás nélkül időt és energiát. A lehető legképtelenebb igényeket is be lehet nyújtani olyankor a másiknak. És nem méricskélünk.
Lehet, hogy nagyobb részt én hordom a nadrágot. De közben nagyon el tudok veszni, össze tudok omlani olykor. Ezt ő ösztönösen megérzi, és ha kell, akkor nagyon keményen és határozottan kezébe veszi az irányítást, és kirángat az elkeseredésből, ha kell, megvéd a fél világ ellen is.

Úgy tűnik, hogy mi már évezredek óta, gyerekkorunk óta együtt vagyunk. Kamaszként csiszolódtunk össze, aztán átvészeltük a egyetemi évekkel járó kísértéseket, igen, olykor külön is. De mindig tudtuk, összetartozunk. Ennek sok oka van. És én most csak a saját érzéseimről tudok írni.

Zajlik köztünk néhány egy évtizede tartó beszélgetés az élet kisebb-nagyobb dolgairól, magunkról, politikáról, emberekről, művészetről, vallásról. Két külön világból találtunk egymásra, homlokegyenest ellenkező hagyományokkal rendelkezünk. Eleinte nagy harcaink voltak a másik meggyőzésére, imádtunk vitatkozni. Ezeknek az éveknek köszönhetem, hogy ma képes vagyok a kulturált, érvekre alapozott, racionális vitára. Arra, hogy képes vagyok elmenni a végletekig saját igazam bizonyításában, ugyanakkor képes vagyok belátni, ha tévedtem.
Később a vitáink párbeszéddé szelidültek, konstruktív továbbgondolkodásra ösztönöztük egymást. Mára odáig jutottunk - tudom, hiba! -, hogy néha már lusták vagyunk belemenni bizonyos vitákba "idegenekkel", mert a tíz átbeszélgetett év összes érvét és tapasztalatát képtelenség egy pohár bor mellett megvitatni bárki mással.

(Szex dettó: a szünetekben próbáltuk mással is - de túl sokat tudunk egymás testéről, ezzel nehéz versenyezni. A tökéleteshez képest más egyszerűen nem volt jó. És bár sok évvel ezelőtt még élveztem a flörtöt, ma már néha megijedek attól, mennyire nincs bennem tetszeni vágyás más férfiak irányában. (Vagy hogyan is kell ezt kifejezni...?))

És végül - bár talán ezzel kellett volna kezdenem - olyan ő nekem, mint Karinthynak az a bizonyos fiatalember... Amikor ránézek, amikor beszél hozzám, akkor mindig azzal a bennem eltemetett fiatalemberrel találkozom, aki 15 évesen hitt benne, hogy a világ megváltoztatható, aki megálmodta, milyen lesz majd felnőttként élni, és be akarta bizonyítani a világnak, hogy lehet és érdemes felnőttként a tisztesség, a becsület útját járni, azaz soha meg nem kötni kis hétköznapi alkukat, megvalósítani a nagy-nagy álmokat, segíteni az embernek, sutba dobni a földi vágyakat, és a többi. Ő az az ember, aki miatt még nem aludt ki bennem teljesen az a bizonyos gyermekkori láng. Ő az, akire bármikor rábíznám az életem. Ő az, akinek az erkölcsi ítéleteiben feltétel nélkül hiszek. Nem ismerek hozzá foghatót.

Ő az, akinek gyereket akarok majd szülni.