Reckl_Amál vendégposztja. Köszönet érte!
 
A népmese műfaja elég egyértelműen látja és láttatja az anyagi viszonyok miatt szétvált társadalmat.

A sztereotípiák szerint a szegény emberek tisztességes, jóravaló népek, akik hiába dolgoznak, hiába élik becsülettel életüket, végül csak valamilyen csodás esemény vagy lény segítségével, no és persze szintén legendás kiváló képességeikkel és erényeikkel érik el a mesés jutalmat. Bár nélkülöznek, mégis boldogok.

A gazdagok általában dölyfös, nagyképű és ostoba társaság. El vannak kényeztetve, mindenük megvan, és mégsem elég semmi. Általában pórul is járnak.

Ezeket a meséket a parasztok írták, az a réteg, amely még a XX. század első felében is többnyire nagyon szerény, mai szemmel szinte elképzelhetetlen körülmények között élt. Vagyis inkább túlélt. A reformkorig nem is tekintették őket a nemzet részének, ez az arisztokraták és a köznemesek gyűjtőfogalma volt, nemcsak anyagilag voltak tehát depriváltak, hanem társadalmilag is. Ezeknek a meséknek a kiötlése egyfajta igazságtétel volt számukra. Másfajta igazságra úgysem számíthattak, pláne a gazdagokkal szemben.

Aztán megváltozott a világ. Az ún. szocializmusban a nagy különbségek tompultak. (Mindenki szegény volt; de ez majdnem minden országra igaz, amelyik részt vett a háborúban.) De azért maradtak bizonyos különbségek, ha nem is a pénz mennyiségét, hanem a kapcsolatrendszert és lehetőségeket illetően.

Ma Magyarországon viszonylagos jólét van. Mit jelent ez? Aki dolgozik, az megél. Sokan nehezen, sok trükkel, sok lemondással, sok megaláztatással és küzdelemmel, de nem halnak éhen. Csak éppen azokat a dolgokat kell mással helyettesíteniük, amelyek egyfajta luxust jelentenek. A hétköznapi életnek nem feltétele a sok háztartási masinéria, a tv, a moziba járás, az étteremben evés vagy a nyaralás. Ezeket megszoktuk a szocializmus alatt, azt hisszük, járnak. Elhitették velünk, jól kell éreznünk magunkat, mert hát mindenünk megvan. Végül az a rendszer is abba bukott bele, hogy többet költött bizonyos látszatok fenntartására, mint az észszerű gazdálkodásra. Ez történik egyébként ma is, csak ma már van annyi "szabadságunk", hogy nem csak mint a Magyar Köztársaság állampolgára adósodhatunk el, hanem mint magánember is. Mindig megdöbbenek, amikor turmixgépeket 14 havi törlesztéssel árulnakâ026 És sokan meg is veszik, és még úgy is érzik, ők most jólétben élnek.

Ebben a kusza világban a pénz maradt a relatív értékmérő.

Éppen ezért szégyenfolt a szegénység. Mert a nyomor nem általános, de semmi garancia sincs az ellen, hogy az egyes ember egyszercsak belecsúszik. Mert kirúgják. Mert beteg lesz. Vagy csak mert túl sok turmixgépet vett a fizetéséhez képest. Azt is lehet tudni, hogy aki egyszer elmerült ebben a mocsárban, nem nagyon térhet vissza.

A szégyenérzet keltése mögött a félelem búvik meg. Az, aki az általam nagyon utált fordulattal él a "nem sikeres" emberekről, maga is attól fél, jelenlegi viszonylagos jóléte veszélybe kerülhet, sőt el is párologhat. És nem is a szegénységet nehéz megszokni, hanem azt, hogy az ember nem élheti azt az életet, amelyet megszokott. Hogy néznie kell a közértben, melyik tejfölt teszi a kosarába, mert az a 12 Ft/ pohár is számít. Hogy folyton agyalnia kell, hányas izzó legyen a lámpákban. Hogy ahelyett, hogy jövő évi nyaralást tervezgetné az ember, a jövő heti menüt kell összeállítani, lehetőleg egy-kétezer forintból.

A Szegénység blog sikere pont ez. Az emberek szembenézhetnek egyik legnagyobb félelmükkel, sőt kicsit bele is élhetik magukat anélkül, hogy jelenlegi jólétükből föl kéne adni valamit. Kicsit készülhetnek azokra az időkre, ami talán sosem következik be, de kizárva sincsen.

Szegényember feleségét pedig sokan irigységből támadják. Mert ebben a pénzközpontú világban ki mer állni ezzel a dologgal. És bár persze nem névvel, de mégis a személyiségével áll itt előttünk, és jópáran utálják meg hiteltelenné akarják tenni, mert irigylik a bátorságát. Mert ehhez igenis az kell.