Fáradt vagyok új poszthoz, és ilyen is régen volt már. Küldöm minden dolgozó, vidékről munkába járó nőnek.

Tömött szatyraiddal szálltál vonatra tegnap.
Szaladgálsz dolgainkban, távol egy éjjel, egy nap.
Rendet csinálsz a házban, vesződöl pénzügyekkel;
ébren talál az éjfél, talpon kora reggel.
Várnak, mint máskor is, kicsinyes napi harcok,
leszid goromba árus, morózus hivatalnok.
Vár teknő, a tűzhely, varrógép - s még mi minden!
Ügyetlen választottál, látod, amikor engem;
lélek kalandosát, örökkön tépelődőt.

Kérleltek derekabbak, hogy választ adj, igenlőt
- mégis hozzám szegődtél. Így lett minden napod
tizennyolc óra munka, huszonnégy óra gond.
Talpon csak, egyre résen: bajban voltál a higgadt,
tudtál bármily keservben álarcot venni, vígat -
voltál hozzám igaz, ha kellett: színleléssel,
nyugtató szép szavakkal, szerelmes öleléssel.

Becsapódott mögöttünk immár két évtized
két nehéz kapuszárnya - mit bír el még szíved.
Mit látsz kecsegetőt, háttal az ifjuságnak?
Csuklóid fájlalod, eres, dagadt a lábad;
be vagy kerítve végképp: egy férfi, négy gyerek,
ragadozó fogakkal faljuk fel életed.

Töprengve, bűntudattal mindez eszembe ötlött,
miközben hánykolódó szívem jelenti jöttöd.
Késő a délután már, most szállsz fel a vonatra,
ideges vagy, rohantál, sóhajtva ülsz a padra;
hajad rendezgeted, lesimítod a szoknyát,
élénkebb ívre húzod ajkad halvány pirossát.
Most, hogy leülsz végre, gyereksírás se hajszol,
foglalkoznál magaddal - de ültödben elalszol.

Illyés Gyula: Két évtized