Nem egy kommentelő furcsállta, hogy munka helyett blogolok. Hogy’ is van ez?

A munkámhoz tartozik, hogy sokat kell írnom mindenféle szakmai anyagot. Ezt a részét annyira nem is szeretem. Nem szeretek szöveget írni. Bölcsészként elolvastam egy halom igazán jó szerzőt, akikhez mérve evidens, hogy én nem tudok írni. (Persze hozzá kell tennem, hogy azért nem okoz gondot korrekten – ha nem is hibátlanul – megírni egy hivatalos levelet.)

Általában tehát lassú vagyok, ha szöveget kell írnom. Ez a blog viszont más. Olyan keresetlenül jönnek a szavak, mintha csak a legjobb barátomnak (azaz a Szegényembernek) mesélnék az életünkről. Ezért vagyok ilyen termékeny.

Lehet, hogy ez egyfajta automatikus írás. Olyan pszichoterápiás. Ezeket a történeteket nem meséltem el még soha senkinek, mert nem férnek bele a rólunk kialakult képbe.

Pedig ezek a mi hétköznapjaink.

(Életemben egyetlen egyszer írtam egy verset. Csak négy sor, 39 szótag, de olyan személyes, hogy azt nem merem itt posztolni.)