Néha óhatatlanul előfordul, hogy Szegényembert küldöm magam helyett a boltba. Egy-egy ilyen akció eleinte eléggé borította a költségvetésünket, mire rájöttem mi az oka.
Bár mindig ő volt kettőnk közül a gyakorlatiasabb, vásárolni meg kellett tanítanom.
Ő soha nem értette, mit tudok annyit válogatni a polcok között. Egyszerű ez: mindig vegyem a legolcsóbbat. Aztán megmutattam neki, hogy apró betűvel kiírják a boltokban azt is, hogy mennyibe kerül a termék kilója vagy literje. Merthogy könnyen becsapós lehet a csomagolás. Sokszor a drágább az olcsóbb...
Azóta imád "vadászni". Büszkén meséli, ha felismert egy ravaszságot.
UPDATE: Olvasói levél
A párom utál vásárolni. Nála ez úgy megy, hogy bemegy a boltba, magához int egy eladót / pénztárost, megkérdezi, mi mibe kerül, eldönti, mi éri meg, kér, kap és fizet.
Eleve hajlamos nem tudni az árakat, mint afféle férfi - így aztán (a nyilvánvaló és durva átveréseket leszámítva, amikor itthon én nézem, hogy kapott-e parízert gépsonka árában, növényi műsajtot ementáli címkével, szotykos darálékot fasírthús helyett, kapott-e vissza kétezres helyett kétszázast.) azt veszi meg, amit a boltban javasolnak neki, mint „gazdaságos". Kell-e mondanom, hogy a boltos nem a mi pénztárcánkat nézi...?
Ja, hogy miért nem megy és nézi meg magának?
Mert vak, mint a denevér... :-D
Utolsó kommentek